A CAPA-NAGYDÍJ 2018 NYERTESE BARTHA MÁTÉ

Kontakt (az angol ’contact’ szóból): Érintés, fizikai érintkezés állapota. Kapcsolódás, kapcsolatba kerülés. Katonai zsargonban az ellenséggel való találkozást, fegyveres összecsapást jelenti.
Késő délután érkeztem az ország távoli csücskében lévő településre. Terepmintás ruhát viselő lány várt, és az útról letérve a falut övező erdő mélye felé vezetett. Parancsszavak visszhangoztak a fák mögül, majd egy katonai sátrakkal belakott tisztásra értünk. Általánosiskolás-korú, egyenruhás gyerekek álltak néma vigyázzállásban. Egy társuk a földön küszködve, büntetésből kirótt fekvőtámaszokat végzett, fiatal tiszt számolt fölötte. Engem az étkezősátorhoz kísértek, ahol egy másik csapat a vacsorához készítette elő az asztalokat.
Létezik Magyarországon egy civil szervezet, mely katonai jellegű szabadidős programokat szervez 10–18 éveseknek. Ma az állami kommunikáció egyre fontosabb részét képzi a honvédelmi oktatás, a kadétképzés mint jelenség itthon mégis jórészt ismeretlen. A kamaszok katonai oktatása a világ számos országában hosszú hagyományra tekint vissza. A latin iuvenes vagy iuventus – fiatalság – szó a 14 éves, azaz katonai korba lépett római polgárt jelölte, aki ekkor kaphatta meg első kiképzését. A Honvédsuli vezetői – egy pedagógus, családsegítő végzettségű szakember és egy francia exlégiós – szerint csoportélmény alapú, természetközeli, hazafias nevelést biztosítanak a fiataloknak.
Hajnali ébresztő, futás és torna a csípős hidegben, majd olajozott rendben felszolgált reggeli, amit az erre beosztott szervízcsapat takarít el. A tisztek – maguk is gyerekek – magabiztosan irányítják a 40–50 fős közösséget, akik megtanulnak parancsoknak engedelmeskedni, sorakozni, menetelni, és azt, hogy csúnya beszédért, szemetelésért és elhagyott felszerelésért fekvőtámaszok járnak. Valódi fegyverek replikáival tanulnak lőni, az idő nagy részét azonban a természetben való túléléssel kapcsolatos ismeretek elsajátításával töltik. A táborokat nagyszabású, csapatok között folyó harci játék zárja. Jó pár ilyen folyamatot követtem figyelemmel, felvéve a táborok ritmusát, napirendjét. Hazafele menet mindig az járt a fejemben, vajon csak a kíváncsiság az, ami újra meg újra visszavisz a tőlem oly távoli világhoz?
Sokaknak komoly fizikai és pszichés megterhelést jelent a sátrazás, vagy a telefonok használatának tilalma, a tűréshatár kitolását célzó tréningek pedig néha ijesztőek. Sárban kúszva vagy a nap alatt izzadva üvöltő gyakorlatvezetők között a résztvevők közül nem egy kiszáll menet közben, vagy már az elején úgy dönt, hogy ezt kihagyja. Az esti tábortűznél viszont már büszkén mesélnek egymásnak a próbatételről. És miközben kamaszkoruk sűrűjébe érnek, talán először néznek szembe elvárásokkal, szabadsággal, határokkal, fájdalommal, barátsággal és szerelemmel.
A legtöbben a táborokon kívül egyáltalán nem viselnek egyenruhát, vagy foglalkoznak honvédelemmel. Vannak, akik katonai családból jönnek, de végül közülük is kevesen lépnek erre a pályára. A számítógépes játékok szeretete miatt érkezőket valószínűleg pont az itt kapott élmény fogja ettől eltántorítani. Sokakat kétségbeesett szülők küldenek. Úgy érzik, képtelenek megnevelni gyerekeiket. Ezek a fiatalok aztán rendre arról számolnak be, a táborban több figyelmet kaptak, mint otthon egy év alatt. És vannak, akik mély anyagi és kulturális nélkülözésből érkeznek. Számukra ez nem csupán kaland, játék, és egy szoros baráti kör, hanem életük meghatározó identitásformáló ereje. Talán az egyetlen dolog, amire büszkék tudnak lenni.
A közösség egész évben szervez programokat, melyek központi témája a történelmi hagyományőrzés. Elhanyagolt hadisírokat gondoznak, vagy napokig menetelnek első vagy második világháborús egyenruhában, énekelve. Faluról-falura járva emlékeznek meg elesett katonákról, este pedig a helyi iskolák tornatermeiben szállnak meg. Mindenhol örömmel és meleg vacsorával fogadják a csapatot. Ezek az élmények sokak életében az egyetlen biztos pontot jelentik, a rendszert, amely mentén a világot és a benne elfoglalt helyüket térképezik fel.
Félelem fog el, ha a háborúra gondolok, és nem idealizálom az erőszakot, ezért a fegyverek és a halál gondolata kényelmetlenül érintett a gyerekek közt. Viszont váratlanul felszabadító volt az is, amikor ugyanezen kontextusban beszéltek az élet egyszeriségéről és fontosságáról. Rá kellett jönnöm, hogy amit esetükben eleinte „konzervatív” vagy „nemzeti” szavakkal címkéztem volna, az valójában igen nehezen helyezhető el a ma népszerű ideológiai koordinátarendszerben. A katonai elvek mentén állított próbatételek a közösség vezetői szerint azok, amelyek egy elkényelmesedő társadalomban képesek megmutatni az erőfeszítés, a közösség szerepét, és olyan alapvető dolgok értékét, mint a természet, a meleg étel vagy egy vetett ágy. A táborzárókon van, aki sírva fakad, a legtöbben pedig visszajárók lesznek. Mindeközben azon gondolkodom, a fegyveres gyerekek látványa milyen érzéseket hívott bennem életre először, és most, másfél év után.
Fotók, filmek és játékok formájában körülvesznek minket az erőszak képei. Azzal szembesültem, hogy ennek ellenére, vagy pontosan emiatt, a fegyverekről, háborúról, katonaságról és honvédelemről alkotott álláspontom egyoldalú és kidolgozatlan. Ahogy a földre újra meg újra visszacsúszó 13 éves sokadszorra is megpróbál a sáros kötél tetejéig felmászni, magam is hasonlóképpen próbálkozom hozzáállásom újragondolásán.