A CAPA-NAGYDÍJ 2021 NYERTESE SZOMBAT ÉVA
A zsűri az Orgazmust kérek, nem rózsát című anyagáért Szombat Évának ítélte oda a Capa-nagydíjat 2021-ben.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben döntött. A tavaly októberben megnevezett három, egyenként 500+200 ezer forintos ösztöndíjban részesült alkotó elmúlt egy éves munkáját értékelve döntött végül a zsűri Szombat Éva projektje mellett. Így a fotográfus hatodikként vehette át a Capa-nagydíjat és ezzel további 3 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 108. évfordulója alkalmából rendezett díjátadón, 2021. október 21-én a Capa Központban.
ORGAZMUST KÉREK, NEM RÓZSÁT
Szombat Éva
Huszonkilenc éves koromban megvettem életem első vibrátorát. Mindig is izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet egy ilyen tárgy, de túlságosan szégyenlős voltam hozzá. A stabil párkapcsolatomban ez a gátlás elmúlt. Játszottam egyedül, játszottunk együtt, elkezdtem kinyílni. Ezt az első vibrátort lefotóztam, posztoltam, sőt, ki is állítottam. Rettegtem attól, hogy mit fognak gondolni mások, de nem dőlt össze a világ.
Egész életemben jobban érdekelt a szexualitás, mint amennyire bevallottam magamnak. Azt hittem, hogy a lányoknak ezzel nem illik nyíltan foglalkozni. Egészen addig gondoltam ezt így, amíg nem találkoztam olyanokkal, akik tabuk nélkül beszéltek szexről, maszturbálásról, orgazmusról, csiklóról, pornóról, fantáziákról. Felszabadító érzés volt közéjük tartozni.
2017-ben feladtam egy hirdetést. Olyan alanyokat kerestem, akik szívesen megmutatnák a szexjátékaikat. A legnagyobb meglepetésemre sokan jelentkeztek. Bennük is megvolt a vágy, hogy szégyenérzet nélkül beszéljenek a szexualitásról. Volt közöttük tanuló, szociális munkás, fodrász, fordító, művész, domina, vállalkozó, alkalmazott, munkanélküli, szabadúszó, feleség, barátnő, egyedülálló, elvált, kismama, anyuka és nagymama is. A képek mellett készítettem interjúkat is, amik egyre mélyebbre mentek, sok esetben komoly traumákat is a felszínre hoztak. Minden találkozó után valami új dolgot tanultam.
A munka közben kezembe került nagymamám második világháború alatt kapott emlékkönyve. Az életre felkészítő üzenetek tartalma sokszor egybevágott azzal, amiket az alanyaim meséltek a saját gátlásaikról. A több generációval ezelőtti, fiatal lányoknak szánt sorok azt írták elő, hogy ha valaki nőnek született, akkor legyen szerény, szófogadó, tűrje a fájdalmat, a szenvedést. Ezeket a gondolatokat tetten lehetett érni az alanyaimon és magamon is.
Az évek során rengeteget változott a viszonyom a szexualitáshoz, és vele együtt a projekt is. Egyre kevésbé volt fontos a tárgy, sokkal jobban érdekelt a tulajdonos és az ő története. Arra kerestem a megoldást, hogyan lehet eljutni odáig, hogy valaki levetkőzze a szexualitással kapcsolatos szégyent, legyőzze a társadalmi konvenciókat és megszabaduljon a káros, örökölt mintáktól. A játékok jelentették a kulcsot az őszinte kommunikációhoz.
AZ ÖSZTÖNDÍJASOK MUNKÁI
HEGYI-KARABAH – HIÁNYZÓ GENERÁCIÓK
Hegyi-Karabah Köztársaság, ez a korábban sokszínű etnikai összetételű, de ma túlnyomóan örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullását követően, 1996-ban mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását. Függetlenségét a világ nem ismeri el, de jure ma is Azerbajdzsán része, amellyel hivatalosan háborúban áll.
Az ország helyzetének megértéséhez ismernünk kell az előzményeket. Bár a területet mindig is túlnyomórészt örmények lakták, 1921-ben Sztálin nyomására Azerbajdzsán része lett Hegyi-Karabah Autonóm Terület néven ez a természeti erőforrásokban gazdag kis ország. 1991-ben nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között, amelyben harmincötezren haltak meg. Az azeriek vesztettek, Karabah az ellenőrzése alá vont azeriek-lakta területeket is, amelyek nem képezték a történelmi Hegyi-Karabah részét, ezzel borítékolva a későbbi konfliktusokat: a 2016-os „négynapos háború”, majd a 2020. szeptemberében az azeri hadsereg által az örmény katonai állások ellen indított offenzíva a megoldatlan területi és etnikai feszültség következménye volt. A hat héten át tartó harc mindkét oldalon jelentős emberáldozattal járt. A háborút az örmények elvesztették, a megtorlásoktól tartva több mint ötvenezer karabahi örmény menekült el az otthonából, főként Örményországban keresve menedéket. Jelen állás szerint Hegyi-Karabah újra egy „sziget”, történelmi területeinek jelentős részét és a határvidéket az azeriek vonták ellenőrzésük alá. Örményországgal az orosz békefenntartók által felügyelt Berdzor-korridoron keresztül van csak összeköttetése.
A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsában rögtön megérintett az a kettősség, és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakói kerültek: az ország kimondta függetlenségét, ám azt a nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között, a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, a nemzetállami és területszerzési törekvések leginkább rövidebb vagy hosszabb, kínkeserves fegyveres konfliktusokat eredményeztek, amelyeket évtizedek óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a társadalmaknak a megismerése, helyzetük pontos megértése, a fotográfia eszközeivel történő kibontása és bemutatása foglalkoztat 2009 óta. Az a vágy visz vissza időről időre Hegyi-Karabahba, hogy ennek a mindössze egykilenced magyarországnyi, kis országnak a sorsát megismertethessem a világgal, képeimmel közelhozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat.
Örmények generációinak sorsát határozzák meg a háborúk, de még a száz évvel ezelőtti örmény genocídium (1915–1917) hatása is mind a mai napig tetten érhető. A meghatározó középgeneráció, amelynek a társadalom gerincét kellene alkotnia, folyamatosan hiányzik a társadalomból. A tavalyi harcokban részt vevő katonák egy része az első háborúban lett félárva, árva, mások pedig veterán apjukkal együtt vonultak be a hadseregbe. Jerevánban található a Hősök Temetője (Yerablur), a 2020-as harcokban elesettek túlnyomó többsége 18-20 éves fiatal. Egy újabb generáció fiainak jelentős része halt meg tavaly, ez továbbra is fenntartja és tovább mélyíti az örmény és az azeri nép és országaik közti feszültséget. És, hogy ez mikor ér véget? A választ nem ismerjük…
A munka egy korábbi stádiumában az alkotó az Emberi Erőforrások Minisztériumának Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjasa volt.
A DOLGOK TERMÉSZETE
Turós Balázs
Gyerekként nehéz volt elképzelnem, milyen, ha valaki nem fél a sötétben. Ha megöregszünk, a halál sem olyan félelmetes már? Egy ponton kénytelenek vagyunk szembesülni az élet végességének gondolatával. Egy kisgyerek számára az idő végtelennek tűnhet, de ahogy öregszünk, úgy érezzük egyre gyorsabbnak az idő múlását. Egy individualista társadalomban hogyan lehet elfogadni a személyiségünk múlandóságát? Erre a kérdésre próbáltam választ találni három évvel ezelőtt, akkor még „Eggyel közelebb” címmel elkezdett sorozatomban. Időközben a nagymamámat demenciával diagnosztizálták, és lassan egy közös munkává alakult át az eredeti projekt. Betegsége magában hordozza saját félelmeim kiindulópontját. Ha a halálunk pillanata személyiségünk teljes eltűnését jelenti, akkor a demenciára tekinthetünk ennek a pillanatnak a kimerevített állapotaként, amelyben nagyon lassan, napról napra távolodunk el önmagunktól. Nagymamám szellemi és fizikai változását szemlélve próbálok közelebb kerülni az elfogadáshoz, a világban való rend megtapasztalására törekedve, amelynek ugyanúgy része az elmúlás is.
A közös munka nagy hatással volt a nagymamámra és a kettőnk közötti kapcsolat is teljesen átalakult. Ezt a személyes nézőpontot szerettem volna bemutatni, emiatt kezdtem el videókat készíteni, amiket nem tekintek az elkészült sorozat részének, mégis fontosnak tartok megmutatni.
vimeo.com/560594182
A munka egy korábbi stádiumában az alkotó az Emberi Erőforrások Minisztériumának Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasa volt.
