A CAPA-NAGYDÍJ 2019 NYERTESE BÁNHEGYESY ANTAL
A zsűri Ortodoxia című anyagáért Bánhegyesy Antalnak ítélte oda a Capa-nagydíjat 2019-ben.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben döntött. A tavaly októberben megnevezett három, egyenként 500+200 ezer forintos ösztöndíjban részesült alkotó elmúlt egy éves munkáját értékelve döntött végül a zsűri Bánhegyesy Antal projektje mellett. Így a fotográfus negyedikként vehette át a Capa-nagydíjat és ezzel további 3 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 106. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes díjátadón, 2019. október 21-én a Capa Központban.
ORTODOXIA: 2017 tavaszán erős késztetést éreztem, hogy autóba üljek, de nem a vezetés élvezete miatt. Hosszú utat tettem meg Romániában: több mint 29.000 kilométert vezettem, több mint 3.100 órát voltam úton, közben nyolcszor eltévedtem.
Mit kerestem Románia legeldugottabb falvaiban? Miért volt ennyire fontos számomra, hogy román ortodox templomokat látogassak? Miért kutattam a román ortodox egyházat évekig, ha nem vagyok sem román, sem ortodox. Három évig jártam templomról templomra, bár nem vagyok vallásos. Erdélyben születtem, Romániában, egy magyar családban. Miért vonz mégis egy olyan közeg, amelynek nem vagyok a részese, és amelyben mindig kívülálló maradok?
A családi legendáriumunk része a nyárádtői görög-katolikus templom története. Nyárádtő egy erdélyi kis falu, ahol a kommunizmus idején egy több mint száz éves templom a román ortodox egyház tulajdonába került. Az ortodox egyház pedig a régi templomra ráépített egy másik templomot. Így jött létre a kevesek által ismert templom a templomban abszurd esete.
Romániában a rendszerváltás óta több mint 7.000 ortodox templom épült, és több mint ezer vár átadásra. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás óta eltelt harminc évben minden második nap felavattak egy ortodox templomot Romániában.
Mi állhat ennek hátterében? Ilyen tömegesen fordulnak az emberek újra a vallás felé? Vagy a romániai ortodox egyház hatalmi törekvéseinek vagyunk szemtanúi?
A válaszért nagyjából 100 évet kell visszamennünk az időben, amikor az I. világháborút lezáró békeszerződés hozományaként Románia területe megduplázódott. A különálló provinciák egyesültek egymással, megkezdődött a többféle kultúrával és nemzeti identitással rendelkező lakosság centrálisan irányított egybeolvasztása. Romániához csatolták Erdélyt, a Bánság és az Alföld keleti részét, Bukovina területének zömét, valamint Besszarábia nagyrészét.
A nyereség azonban nem volt felhőtlen: az addig többé-kevésbé homogén etnikai lakosságú ország több nemzetiség lakta területté vált. Ez fenyegetést jelentett az addig erős és egységes nemzeti identitásra, míg pont egy egységes és erős nemzeti identitás tarthatta volna össze a nagyromániát.
A kommunista éra alatt a nemzetépítés és a társadalmi–kulturális homogenizáció elsődleges terepe az oktatás volt. A folyamatot egyfajta etnikai olvasztótégelyként képzelhetjük el. A rendszerváltás óta a kulturális homogenizáció új zászlóalja a vallás, a román ortodox egyház lett. Romániában napjainkban szorosan egybeolvad a nemzeti identitás a felekezeti hovatartozással, ahol – Iuliana Conovici román politológus szerint – az ortodox egyház pusztán a társadalmi és politikai emlékezés intézményévé válik.
Úgy tűnik, a román állam és az ortodox egyház közös célja az egységes román nemzeti identitás kialakítása, hiszen a román állam a vallásossága által akarja legitimizálni magát, az ortodox egyház pedig a nemzeti identitást retorikai szinten mobilizációs eszközként használja.
Hogyan lehetséges, hogy egy olyan korban, amikor a történelmi egyházaktól való tömeges elfordulás megállíthatatlannak tűnő tendencia, Romániában ennek a fordítottját tapasztaljuk? Vajon valóban erősödik a román ortodox egyház szellemi befolyása, vagy csupán egy mesterségesen és központilag, a román állam által elősegített gazdasági és ideológiai pozícionálásról van szó?
Egy 2003-as közvéleménykutatás szerint románia lakosságának 90%-a bízik a román ortodox egyházban. 2011-ben ugyanez az index már csak 84% volt. Ez nem tűnik túl nagy csökkenésnek, azonban 2015-re már csak a román lakosság 58%-a fejezte ki bizalmát az egyház iránt. Mit jelenthetnek ezek a számok?
Egyrészt, betudható a román társadalom szekularizációs folyamatának. Ezt támasztja alá, hogy az említett 58%-nak már csak 17%-a jár legalább havi egyszer templomba. Másrészt, ebben a nagymértékű elfordulásban valószínűsíthetően szerepe van a templomépítések átláthatatlan finanszírozásának, valamint a román ortodox egyház felbecsülhetetlen gazdagságának. Az ortodox egyház éves bevétele nagyobb, mint Románia második legnagyobb városának éves költségvetése. Emellett a templomépítések 80%-át közpénzből finanszírozzák, és csak 20% származik adományokból.
Egy kétségbeesett útkeresés jele ez, amelynek célja egy erős infrastruktúra létrehozása a lelkekhez az egyre inkább szekularizált és egyre modernebb román társadalomban? Vagy az egyház nemzeti identitás formálásban magára vállalt szerepéről van szó, egy hegemóniára és kulturális homogenitásra törekvő szervezetről?
AZ ÖSZTÖNDÍJASOK MUNKÁI
Szofi élete: Négy évvel ezelőtti, eredeti vállalásom szerint egy gyermek életét végigkísérem születésétől felnőtté válásáig; felnövekedésén keresztül pedig értelmezem a magyarországi cigányság helyzetét, megmutatom mindennapjaikat, a döntéseik mögötti folyamatokat, lehetőségeiket.
Szofi élettörténete az időrendben sorakozó fő képsorozatban követhető is. Volt azonban egy felismerésem, amit eredetileg nem terveztem bemutatni és amit a családdal töltött évek bontottak ki igazán: a rokonság, a szomszédok, a falu, a nagyobb közösség szerteágazó, egymásra rímelő történeteit, olyan motívumokat, amik évtizedes, néha évszázados rendben peregnek.
Nem lehet Szofi életét megérteni a gyökerei nélkül. A kislány eddigi életét átszövik a közösség hagyományai, átörökített életstratégiáik, az évszakok váltakozásának kitett életük monotóniája, az őket körülvevő tárgyi kultúra töredezettsége, időtlensége és esetlegessége, világuk alig befogadható kuszasága, impulzivitása. Ahhoz, hogy megértsük a kislány életén átsejlő vizuális családtörténetet, látni kell a miliőt, a sorsokat és arcokat, amelyek körülveszik a Bordács-családot, felfejteni a mintákat, amiben a szülők, nagyszülők is szocializálódtak, és amik alapul szolgálnak Szofi felnövekedéséhez is. Elég-e a szőke haj és a kék szem a buborékból való kitöréshez?
Ezeket a leágazásokat két részre bontva mutatom be, a felső sorban a férfilét képei, az alsó részen az asszonyoké: évszázados fölé- és alárendeltségek tükreként, egy-egy téma köré csoportosítva.
Minden képnek saját története van, s ezek a történetek sokszor súlyosak: beteg gyerekről, nyomorúságos mindennapokról, filléres gondokról, a hiányról szólnak. Milyen lehetőségeket, milyen perspektívákat kínálnak ezek az élethelyzetek? Kínálnak-e egyáltalán? Hiszen ezen a tájon mintha megállt volna az idő, az egyes fotók a megyében töltött gyermekkoromat idézik: harminc éve jottányit sem változott a világ, egyedül a Tisza-parton fotózó nagymama mobilja utal az eltelt három évtizedre. Az összeroskadó házak, a megfáradt közmunkások az utcából, az ötven éve ugyanarról a kútról vizet hordó asszony portréja — ezek a képek mintha a becketti mottót rajzolnák ki a metszéspontokban:
Mindig ez. Soha más. Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban. (Samuel Beckett: Előre vaknyugatnak)
