A CAPA-NAGYDÍJ 2022 NYERTESE MÓRICZ-SABJÁN SIMON

A zsűri az Árnyéksáv című anyagáért Móricz-Sabján Simonnak ítélte oda a Capa-nagydíjat 2022-ben.

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben döntött. A tavaly októberben megnevezett három, egyenként 500+200 ezer forintos ösztöndíjban részesült alkotó elmúlt egy éves munkáját értékelve döntött végül a zsűri Móricz-Sabján Simon projektje mellett. Így a fotográfus hetedikként vehette át a Capa-nagydíjat és ezzel további 3 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 109. évfordulója alkalmából rendezett díjátadón, 2022. október 20-án a Capa Központban.

ÁRNYÉKSÁV

Móricz-Sabján Simon

A változások sokszor döntő jelentőségűek és alapjaiban határozhatnak meg minket és életterünket. Az alföldet több mint 10 éve fényképezem, a korábbi fotóesszémet most viszont új címmel és szélesebbre nyitott témákon át folytatom, elsősorban ezen települések lakóinak és közösségeinek sorsfordulataira koncentrálva.

Mindig is lenyűgözött ennek a világnak a rám gyakorolt hatása, az itt élők hétköznapjainak ereje és a sok helyen tapasztalható mulandóság, melynek jeleit testközelből látom. Szinte mindent veszély fenyeget a kiöregedés, az elvándorlás és a szűkös lehetőségek miatt, így a fiatalok helyben maradását, a hagyományok, a szokások megőrzését és a közösségek életben tartását is. Az iskolák bezárása már elég korán elmozdítja a fiatalokat illetve szüleiket, a kisüzletek, a kocsmák vagy a közösségi terek megszűnése pedig lassan megpecsételheti a települések sorsát is. Az itt élők nehezen tudják előrevetíteni, hogy milyen jövő előtt állnak, de a tanulmányok szerint a következő évtizedekben a magyarság akár egytizede eltűnhet és a magyarok négyötöde városokban él majd. A fiatalokat leszámítva kevés ember sorsa változik meg gyökeresen rövid időn belül, a térségek döntő többsége viszont már nem biztos, hogy ugyanazon pályán fog mozogni, mint eddig.

A vidéki emberekben és közösségekben rengeteg erő van. Ellenálló képességük az erős identitás- és hovatartozás-érzésből fakad, ami helyben tartja őket. A vidéki ember attól erős, hogy mindig tudta: mindegy hol a hatalom, a világ közepe ott van, ahol ő él. Az idősebb generációt semmilyen probléma nem tudja elűzni a szülőföldjéről, még úgy sem, hogy a gyermekek és unokák elköltözése miatt gyakran az elmagányosodás vár rájuk. A világ viszont gyorsan változik, még ha sokak változatlanul is élnek benne. 2022 meghatározó év és rendkívül nehéz körülményeket teremt. Most kerültek előtérbe a megváltozó időjárás és a világválság hatásai. A települések és lakóik komplikált és rendkívül árnyalt helyzetbe kerültek a perzselő aszályok, a rendszeres bozót- és erdőtüzek, a válság miatti súlyos áremelkedések és az infláció miatt. Az Alföldön élőknek a jövőben valószínűleg sok mindent újra kell értelmezni, miközben a kérdések egyelőre válaszok nélkül sokasodnak. Gyermekkorom alföldi nyarai után bennem is él egy határozott vidéki kép, így a fő kérdés abszolút személyes is: a sorsszerű változások mivé alakítják az Alföld településeit és hogyan alakul az itt élők jövőképe?

AZ ÖSZTÖNDÍJASOK MUNKÁI

HŰLT HELY – FORENZIKUS ESZTÉTIKA

Barakonyi Szabolcs

„Tárgyak, szövegek stb. akár a molekulák az »őslevesben« szabad (véletlenszerű) mozgásuk közepette megkeresik a maguk költői értelemben vett »geometriai helyüket«.
Az emberre hárul a feladat, hogy egyfelől a létrejött költőiséget észrevegye, másfelől fogalmi készletét hozzáadva, belevetítve az amúgy is létrejövő formai-érzéki szépségeket (kavics, táj stb.) költőivé alakítsa.”
Erdély Miklós: A költészet mint ön-összeszerelő rendszer (1973)

Hűlt hely – Forenzikus Esztétika

A valóságérzet és a fénykép kapcsolata a legizgalmasabb kérdés számomra. Az elmúlt közel hét évben valódi bűnügyi szemléken vehettem részt – igyekeztem azt a munkát megtanulni és elvégezni, ami a bűnügyi technikus feladata a fényképezőgéppel. Képeim beállítása, technikai paraméterei lehetőség szerint megegyeznek azzal a módszertannal, amitől egy fénykép tárgyi bizonyítékká válhat. Felkutatásuk és elkészítésük logikája pontosan követi a bűnügyi helyszínen dolgozó rendőrségi szakemberek gondolkodását és tekintetét. A bűnügyi technikus feladata, a nyomozati szakasz és a büntetőeljárás során felhasználható dokumentum létrehozása, így természeténél fogva mentes minden művészi szándéktól.

Nem lettem képzett rendőrségi technikus, de az ösztöndíj ideje alatt, mint megfigyelő is részt vehettem a Rendőrségi Oktatási és Kiképző Központ Bűnügyi Technikusi képzésének fotózási gyakorlatán. Erre azért volt szükségem, hogy tisztában legyek a bűnügyi helyszínen dolgozó technikusok fényképezéssel kapcsolatos tanulmányaival, képkészítési szempontjaival, munkamódszerével, és ezeket én is betarthassam. A titoktartási nyilatkozat lehetővé tette, hogy több éves rendőrségi fotóarchívumokat is átnézzek. Utóbbira azért volt szükségem, hogy megismerjem a létrejött valós dokumentumok esztétikai rendszerét. A sorozatom alapvetően erre a két információs bázisra épül.

A fotográfiában igen gyakori, hogy egy történetet képekkel mesélnek el a szerzők, ilyenkor az elbeszélésben minden fényképnek megvan a helye, szerepe és jelentése. Ezekből állhat össze egy végső olvasat. Az ösztöndíj alatt és azt megelőzően készült fotóim nem mesélik el az egyes bűnügyeket, és általuk azok megfejtéseit sem ismerhetjük meg pontosan. De összességükben képesek bemutatni egy számunkra ismeretlen világot – ez a világ eredeti formájában csak áldozati, elkövetői, rendőrségi és igazságügyi tekintetek számára látható.

Fotótechnikai oldalról a helyszíni szemle feladata könnyen értelmezhető, a bűnügyi technikus módszertanának következetes alkalmazása adja a képek készítésének rendjét. A helyszíni szemle egy és megismételhetetlen, a cél a lehető legtöbb információ begyűjtése és rögzítése, ezek későbbi, pontos kiolvasása, felfejtése. A helyszínen felkutatott tárgyi bizonyítékoknak nagyobb súlya van, mint a tanúk vallomásának. A tárgyilagos és precíz képrögzítési módszer ki- és elsajátításával rekonstruálható a kép dokumentum státusza. Fontos, hogy a rendőrségi környezetből kisajátított képek a tárgyi bizonyítékok rendszerében nem sérülhetnek, nem távolodhatnak el a bűnügyi fotók természetétől, szabályaitól, így az egyes fotók esztétikai rendszere tovább épülhet, amellett, hogy a dokumentum szerepük felértékelődik.

A törvényszéki ügyek világa (megváltozott formában, szerepben) azonban egyre több helyen jelen van: a tévésorozatokban, a detektívtörténetekben, a közbeszédben és a hétköznapokban. Helyet kapott számos tudományágban, a kultúrában – ez alól természetesen a vizuális művészetek sem lehetnek kivétel. A művészeti megközelítések általában olyan témákkal foglalkoznak, amelyek jogi és etikai kérdéseken keresztül vizsgálják meg a dokumentumok bizonyítékként való felhasználását.

Ha a látvány felől vizsgáljuk a kérdést, csak azokat a képeket lehet kisajátítani, amik teljes mértékben megfeleltethetőek maradnak egy valós, a nyomozati szakaszban és bizonyítási eljárás során felhasznált dokumentumnak. Sok helyszíni felvétel látványvilága a véletlenszerűségeken is múlik és ezek a legérdekesebb helyzetek. A véletlenszerűségek legtöbbször az eszközök technikai, és a képek készítőinek fotótechnikai hiányosságaiból tevődnek össze. A rendszer szigorú elvárásai ellenére, vagy ezek mellett, a felvételek mégis megtarthatják hiteles dokumentum státuszukat.

Általában a gyilkosságokra koncentrálunk, miközben a kisebb bűnügyek sokkal szélesebb képet adnak a társadalmunkról, kevésbé beazonosítható eszköztáraik szabadabban értelmezhető rendszereket hagynak. A külső szemnek azok a fényképek a legizgalmasabbak, amik első ránézésre elbizonytalanítanak minket, és inkább a bűncselekmények körüli rejtélyről szólnak. Kevés dolog van, ami jobban izgatná az agyunkat, mint az igazság megismerése. A bűnügyügyi történetek fogyasztása lehetőséged ad arra, hogy saját félelmeinkkel, agresszív késztetéseinkkel is dolgozzunk, anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk, de a kíváncsiság, a titok feltárása már teljes mértékben kognitív tevékenység.

Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy bizonyos információk képesek egy pillanat alatt megváltoztatni a hozzáállásunkat. Ha egy ház képét nézzük, és csak annyit tudunk róla, amit látunk, valószínű teljesen másfele indulnak el a gondolataink. Ha azonban közlik velünk, hogy ezen a helyszínen bűncselekmény történt, a ráirányuló tekintetünk örökre megváltozik. (Egyben ez a belépő kép, ez az első, amit meglát a címre érkező rendőr, és sok esetben ez a felvétel az első kép a szemlejegyzőkönyv képmellékletében.) Az emberek nagyobbik része mindig a legszörnyűbb lehetőséggel számol. Az itt látható képek mindegyike kisebb súlyú, és sosem életellenes bűncselekmények helyszínén készült, mégis a tárgyak többsége a bűn fogalmának közelségétől képes gyilkos fegyverré változni a képzeletünkben.

Munkám során megismerkedtem a bűnügyi világra támaszkodó, és az abból merítő történeti fotográfiákkal, kortárs művészeti projektekkel is. Az én célom a bűnügyi (forenzikus) környezetben spontán létrejövő (önösszeszerelő) esztétikai rendszer átemelése volt a művészeti térbe. Ezt nevezhetjük forenzikus esztétikának is. Saját, több ezer fényképem átválogatása során is az archívumokban felfedezett és a tanfolyamon megtanult rendszereket vettem figyelembe. Amiket a fotóimon látunk, azok hétköznapi otthonok, hétköznapi tárgyak, de helyzetükből adódóan, – mivel ezeket egy bűnügy helyszínén látjuk viszont – azon túl, hogy hiteles dokumentumok, képviselhetik az otthonunk és a hétköznapi életünk burkának sebezhetőségét, biztonságunk törékenységét.

REVIVAL: ÚJJÁSZÜLETÉS A NYUGATI HATÁRNÁL

Horváth Katalin Fanni

A nemzeti identitás, a kisebbségi kultúra megőrzése és újjáélesztése univerzális jelenség, erősödő igény világszerte, különösen a fokozódó népvándorlási hullámok hatására. A migráció következtében különböző nemzetiségű, anyanyelvű emberek és etnikai csoportok élnek tartós közösségben. Saját koncepcióm alapján 2018-ban kezdtem el fotózni Magyarország nyugati határa mentén az itt élő nemzeti kisebbségek életét. Azt szerettem volna a fotográfia eszközeivel megfigyelni és feltárni, hogy az egymás mellett, kisebbségben élő etnikai csoportok hogyan őrzik meg régi kultúrájukat, nemzetiségi identitásukat, illetve hogyan élesztik újjá a több száz éves tradíciókat, hagyományokat a folyamatos asszimilációval szemben. A revival olyan néprajzi kifejezés és egyben kulturális jelenség, ami mentén újfent érvényessé válnak a régi hagyományok elemei, csak éppen más formában születnek újjá. Azt tapasztaljuk, hogy ez a jelenség az ország nyugati határa mentén különösen fontos, mivel az itt lévő településeken többnyelvű a népesség, s az eredeti anyanyelv eltűnésével párhuzamosan átalakulnak a korábbi szokások is. A nyugati határvidéken a megőrzött hagyományok teremtik és jelenítik meg a hétköznapokban a szabadság illúziójának érzését. Különösen a vizsgált településeken, ahol a belső és külső migráció folyamatosan alakítja a határ menti térség társadalmi szerkezetét, kulturális sokszínűségét.

A fotográfiai munkám során kirajzolódott előttem egy olyan párhuzamos, ám egymással ellentétes irányú folyamat is, amely a hagyományok lokális szintű rekonstrukciója és a globális hatások leképeződése között zajlik. A kettős folyamat megfigyelése különösen izgalmas Magyarország nyugati tájain, mivel a határ közeli térségben ez a jelenség jóval intenzívebben zajlik, mint az ország belső területein. Aktuális kérdés világszerte, hogy a nemzetiségi, kisebbségi létben hogyan őrizhető meg az egyén és a közösség önazonossága a globalizációval terjedő tömegkultúra egyre erősebb hatása és jelenléte mellett? Milyen módon épülnek be a tömegkommunikáció által közvetített kulturális értékek a mindennapokba, a helyi társadalmak életterébe? A nemzetiségek hagyományőrző tevékenységében ugyanis megjelennek a személyesen megélt, illetve a média által közvetített modernizáció lenyomatai. Ezáltal újszerű, rekonstruált elemek jönnek létre a társadalmi élet, a családi és rokoni kapcsolatok, valamint a társas élet különböző színterein. A hagyományőrzés, avagy az értékvilág rekonstrukciója – tágabb értelemben a tradíciók újrateremtése – ismert jelenség, komoly szerepet játszik a nemzeti és kulturális önazonosság formálásában, lassítja és fékezi a külső, globális folyamatok uniformizáló hatásait.

Az elmúlt években összesen tizenöt településen fotóztam visszatérően, nem csupán fotókat készítettem, hanem személyes interjúkat is. Ezáltal vált számomra mind inkább világossá, hogy ezek a falvak egyfajta kettős határhelyzetben élnek, mind fizikai, mind szellemi értelemben, szemben az ország belső területein élő nemzetiségiekkel. A kettős határhelyzet egyfelől adódik a trianoni elcsatolásokból, amikor itteni etnikai területeket vágtak ketté, másfelől pedig adódik a Nyugattal való közvetlen közelségből, ami speciális helyzetet teremt ebben a régióban. A fotósorozatot éppen abban az időszakban kezdtem el készíteni, amikor az újonnan felerősödött nemzetközi migrációs hullámokat kísérő válság sokkolta az egész világot, különösen Európát. A bevándorlók iránti közhangulat jelentősen megosztott volt Magyarországon is. Fotográfiai munkám egyfajta reflexió is kívánt lenni a társadalmi előítéletekre, amelyek a bevándorlókat érintette. Szerettem volna rámutatni arra a tényre is, hogy a belső és külső migráció konstans jelenség az államalapítás óta Magyarországon, s évszázadok óta jelen van a magyar társadalomban. Univerzális és egyre aktuálisabb szempontként merül fel a világ különböző tájain és különösen Európában, hogy miképpen születik újjá és hogyan őrizhető meg hosszú távon a nemzeti önazonosság. A REVIVAL címadás a kisebbségi kultúrák elemeinek újjászületésére, jövőjére kívánja felhívni a figyelmet.