A CAPA-NAGYDÍJ 2021 ÖSZTÖNDÍJAINAK NYERTESEI
A Capa-nagydíj 2021 zsűrije Bácsi Róbert László „Elveszett Területek”, Szombat Éva „Orgazmust kérek, nem rózsát (munkacím)”, valamint Turós Balázs „A dolgok természete” című pályaművéért ítélte oda az ötödször kiosztásra kerülő, fejenként 500+200 ezer forintos támogatással járó Capa-nagydíj ösztöndíjakat 2020. október 21-én, a Capa Központban.
A Capa Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014 októberében alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melyről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben dönt. A három ösztöndíjas egy év múlva, 2021 októberében számol majd be a jövő évi zsűrinek projektje előrehaladtáról és így közülük kerül majd ki a nagydíjas alkotó, aki további 3 millió forintot vehet majd át.
CAPA-NAGYDÍJ 2021 ÖSZTÖNDÍJASOK
ELVESZETT TERÜLETEK
Bácsi Róbert László

A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsával foglalkozó munkám egy rövid újsághírrel kezdődött 2009-ben. Ami rögtön megérintett az az kettősség, és az ebből fakadó lelki állapot, amelybe a Szovjetúnió felbomlása után számos térség lakója került: az országaik függetlenné váltak, ám ezt a függetlenséget a vezető nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között a nyílt vizen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek a Hegyi-Karabahban, és számos más utód államban az emberek. Számukra a Szovjetúnió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, leginkább rövidebb, vagy hosszabb, és kínkeserves fegyveres konfliktust, amelyeket hosszú idő óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a területeknek a fényképezése, helyzetük pontos megértése, annak további kibontása 2009 óta folyamatosan foglalkoztat. Hegyi-Karabah A túlnyomó részt örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullásakor mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását. Az ezt követő éveket gazdasági válság jellemezte, majd nyílt háború tört ki Azerbajdzsán, és Hegyi-Karabah örmény lakossága között, amelyben harmincöt ezren haltak meg. A két szomszédos ország hivatalosan ma is háborúban áll, ugyanis Azerbajdzsán a mai napig igényt tart a területén lévő, többségében örmények lakta Hegyi-Karabah tartományra. A háború, továbbá az Örmény-holokauszt hatásai mind a mai napig jelen vannak az emberek hétköznapjaiban, az újabb konfliktus a régi sebek feltépéséhez vezetett. A falakon a régi fotók, az arcokon a szomorúság tükröződik. Sok háztartásban hétköznapi eszköz a fegyver. Nem egy esetben a nagyszülők nevelik fel unokáikat, mert a közép generáció egy része, amelynek egy társadalom gerincét kellene képeznie, odaveszett a háborúban. Ezt a helyzetet csak tovább mélyíti, egyben fent is tartja, hogy a területek között mégis vannak határok, hivatalosan el nem imsert határőrökkel, el nem ismert pecsétekkel, kormánnyal, el nem ismert miniszterekkel. Első alkalommal 2009-ben, majd 2010, és 2011-ben nyílt mód arra, hogy fényképeket készíthessek itt. Tansznyisztria 2013 során tovább folytattam azt a munkát, amely a hasonló helyzetbe került emberek, és hazájuk bemutatását célozta meg. Ennek során utaztam Transznyisztriába, vagyis a Dnyeszter Menti Köztársaságba, melynek története, és helyzete hasonló Karabahéhoz. A Szovjetunió felbomlása után az önállósodó Moldovától elszakadt keskeny földsáv a Dnyeszter folyótól keletre függetlenségét erős orosz segítséggel 1990. szeptember 2-án nyilvánította ki, az erről szóló sikeres népszavazás, majd a Moldovával folytatott rövid háború után. Az 1992. július 21-én aláírt békekötés értelmében a moldáv hatóságoknak nincs semmilyen beleszólása a terület politikájába. A mai napig hivatalosan a világ egyik országa sem ismeri el a terület önállóságát. Úgy gondolom, hogy a Szovjetúnió széthullása, annak körülnényei lényegében teljesen feledésbe mentek az elmúlt évek során, ugyanakkor amíg a világ az azóta kialakult újabb konfliktusokkal foglalkozott, ezeken a területeken sok tekintetben megállt az idő. Ez rengeteg tanulsággal, megérteni, és dokumentálni való jelenséggel jár. Ezért szeretném ezt a munkát tovább folytatni, hogy részben végigjárhassam azokat a területeket, amelyekre eddig nem volt módom (Gagaúzia, Dagesztán, Abházia, Dél-Oszétia, többek között), részben pedig visszatérhessek a Karabahba. Úgy gondolom,hogy mind magyar, mind nemzetközi viszonylatban releváns tanulságokkal járhat a fenti területek, és lakóiknak helyzete, viszontagságainak megértése, és bemutatása. A fotósorozatok mellett, mint ahogy korábban is, természetesen a jövőben is szeretnék interjúkat, valamint hangjegyzeteket készíteni úgy, hogy azok egy a projektet bemutató honlapon több nyelven is elérhetőek legyenek. Fontosnak gondolom, hogy a fotózás segítségével kontextusában vizsgálhassam meg az eltérő sorsokat, élethelyzeteket, a továbblépés esetleges lehetőségeit, vagy éppen lehetetlenségük formáló hatását.
1978. november 27-én születtem Budapesten. Szentendrén nőttem fel, ahol nagyon sok művésszel ismerkedtem meg, és így elég korán kialakult bennem a különböző művészeti ágak iránti szeretet. A gimnázium ideje alatt kedveltem meg a fotográfiát és akkor döntöttem el, hogy azzal szeretnék foglalkozni. A gimnázium elvégése után a Práter utcai fényképész iskolában tanultam két évig, majd a Magyar Hírlaphoz kerültem gyakornoknak. A fényképész iskola idején kétszer is nyertem a pécsi országos fotópályázaton egy első és egy második díjat, és a szakma kiváló tanulója versenyén harmadik lettem. Az iskola elvégzése után a Demax (ma Lab4Art) fotólaborban kezdtem dolgozni, ahol akkor már elismert fotográfusoknak, fotóművészeknek (Korniss Péter, Benkő Imre, Tóth György, stb.) a kiállítási anyagait nagyítottam. Itt ismerkedtem meg Hapák Péterrel is és ő ajánlotta fel, hogy legyek az asszisztense. Nála láttam bele igazából abba, hogyan is kell a munkához hozzáállni. Megfigyelhettem, ahogy a világítást próbálja, állítgatja, ahogy portrét fényképez, igyekszik kitalálni új dolgokat. Követhettem, ahogy a saját anyagait készíti, a munkafolyamatokat, amelyeknek bizonyos értelemben részese lettem. Engedte, hogy használjam a Hasselbladját, a műtermét, hogy én is gyakoroljak, elkezdjek igazán a fényképezéssel foglalkozni. 2004–től 2008-ig a Hölgyvilág fotóriportereként dolgoztam. Itt háromszor lettem a kiadó pályázatán az év fotóriportere. 2006-ban szentendrei művészekről készítettem egy portré sorozatot, amire megkaptam az első Magyar Sajtófotó díjamat. 2007 szeptemberében elutaztam Észak-Indiába, a Himalájába, hogy az ott élő tibeti buddhisták életét fényképezzem, így nagyon közel kerültem az emberekhez és a vallásukhoz. Az itt készített sorozataimmal André Kertész Nagydíjat, a portré sorozat első díját és Munkácsi Márton-díjat kaptam a legjobb kollekcióért. Ebben az évben 2008-ban Junior Príma Díjjal tüntettek ki. 2009-ben a Fővárosi Nagycirkusz életét fényképeztem egy éven keresztül, ekkor kaptam meg az első évben a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, és ezzel a sorozatommal nyertem egy második díjat is, az NPPA (National Photo Press Agency) amerikai fotópályázaton. Ezzel párhuzamosan elutaztam Örményország és Azerbajdzsán közti autonóm területre, a Hegyi-Karabakh tartományba, amelyet ezután hat éven át fényképeztem. Erre 2010-ben második alkalommal is megkaptam a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, majd harmadszorra 2011-ben a Magyarországon élő szerbek életétnek fényképezésére. 2013-ban a Karabakh fotózásával párhuzamosan Transznyisztria hétköznapjairól kezdtem el egy sorozatot, és három éven át jártam vissza, hogy fényképezzek. Célom, hogy még több ilyen autonóm területre eljussak, és fényképezni tudjam az ottani életet és a nehézségeket, amivel az embereknek szembe kell néznie. 2012-ben NKA alkotói ösztöndíjat kaptam a Stadionok című anyagom elkészítésére, majd 2015-ben és 2018-ban ismét, egyszer az autonómiák fényképezésére, egyszer pedig a Kiköltözők című új sorozatra, ami egy olyan család életét mutatja be, akik a városból kiköltözve egy farmon, a lehető legtermészetközelibben élik hétköznapjaikat. 2013-ban Dél-Franciaországban hippi szörfösök életét követtem, majd az ebből készített sorozat a magyarországi National Geographic magazinban jelent meg. Több alkalommal vettem részt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ által szervezett portfolió review-n, ahol 2017-ben a Magnum - Capa által alapított - fotóügynökség workshopjára nyertem részvételt. Itt Matt Black amerikai fotográfussal közösen dolgozhattam egy héten át. Ugyanebben az évben Bulgáriában fényképeztem a Duna mentén, amely anyagommal második díjat nyertem a Magyar Sajtófotó Pályázaton, a Mindennapi élet kategóriában. 2019-ban Molnár István díjat kaptam Urbán Ádám Aszódi nevelőintézetről szóló könyvének a szerkesztéséért. Főképp a dokumentarista fotográfia érdekel, illetve a portré– és a társadalomábrázolás áll legközelebb hozzám. Szívesen fényképezem a különböző országok kultúráját, az ott élő emberek életét, ezért igyekszem sokat utazni, hogy újabb és újabb riportokat tudjak készíteni. Így a fotózás és az utazás az évek alatt teljesen összekapcsolódott számomra. Anyagaimat, sorozataimat a mai napig legtöbbször analóg technikával készítem negatívra. 2010-ben két kollégámmal létrehoztuk a Pictorial Collective fotográfusokból álló csoportot. Létrejöttét az motiválta, hogy olyan fotográfiai közösség alakuljon, amelyben a tagok egymástól függetlenül, de egymást inspirálva dolgozhatnak. Fontos számunkra a mindennapi helyzetek, különféle problémák bemutatása egyéni véleménnyel és látásmóddal. Magazinoknak, cégeknek fényképezek a legtöbbet, de sok szakmailag elismert, főleg népdalénekesnek, népzenésznek készítettem lemezborítóhoz képeket.
A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsával foglalkozó munkám egy rövid újsághírrel kezdődött 2009-ben. Ami rögtön megérintett az az kettősség, és az ebből fakadó lelki állapot, amelybe a Szovjetúnió felbomlása után számos térség lakója került: az országaik függetlenné váltak, ám ezt a függetlenséget a vezető nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között a nyílt vizen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek a Hegyi-Karabahban, és számos más utód államban az emberek. Számukra a Szovjetúnió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, leginkább rövidebb, vagy hosszabb, és kínkeserves fegyveres konfliktust, amelyeket hosszú idő óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a területeknek a fényképezése, helyzetük pontos megértése, annak további kibontása 2009 óta folyamatosan foglalkoztat.
ORGAZMUST KÉREK, NEM RÓZSÁT (MUNKACÍM)
Szombat Éva

Eddigi fotóművészi pályafutásomat meghatározta a boldogság fogalma. 2014-ben a Boldogság könyvem létrehozásával indult a folyamat, amiben tanácsokat adtam az olvasóknak a boldogság eléréséhez. A végeredményt egy útmutató tárgynak készítettem, egy korlátozott számú példányban készült, afféle önsegítő műtárgynak. Két évvel később a Practitioners című sorozatomban olyan embereket kerestem fel, akik megtalálták a saját útjukat a boldogsághoz, sok esetben egy súlyos trauma vagy tragédia után képesek voltak a sorsukat újraértelmezni és az életüket boldogként leírni. Az íven túl című sorozatban a saját boldogságomat vizsgáltam, két különböző prizmán keresztül: hogy harminc éves lettem, és hogy egy esküvő előtt álltam, ezért megpróbáltam megismerni és elfogadni magam egy társadalmi tradíció küszöbén. A sorozat azt a folyamatot mutatta be, ahogy készülök arra, hogy feleség legyek 2017-ben, Magyarországon. 2020-as munkám, a Ha Jézus is mosolyog a kereszten a fiatalok és a vallásos kegytárgyak viszonyával foglalkozott, és azzal, hogyan jelenik meg a hit és a hit ikonográfiája egyesek otthonában. A tervem ezek után az volt, hogy szintetizáljam az alkotói motívumaimat és személyes érdeklődéseimet, hogy egyesítsem a női történeteket, a boldogság iránti kutatást, és az egészet a lehető legszemélyesebb és legintimebb tárgyakon, a szexjátékokon keresztül mutassam be. 2017-ben közzétettem egy felhívást, miszerint olyan alanyokat keresek, akik nyíltan vállalnák, hogy bemutatják, milyen szexuális segédeszközeik vannak. Az alanyokról és az eszközökről portrékat, a tulajdonosaikkal pedig interjúkat készítettem. Az első alanyok a barátaim köréből kerültek ki, de ahogy telt az idő, és mások is látták, hogy milyen (bevallottan nem explicit és nem visszaélő szándékú) fotók készültek, egyre többen jelentkeztek olyanok, akik a saját környezetemen kívül vannak, és akikkel már nem köt össze közös ismeretség, vagy esetleg közvetlen barátság. A képeket filmre készítettem, többek között a megfoghatósága és az átgondolás kényszere miatt, a fényeknél egy bensőségesebb hangulatra törekedtem. Az elkészült interjúkat nem szándékom teljes hosszukban felhasználni, inkább képaláírásként terveztem feldolgozni egy-egy erősebb, a témának megfelelő mondatot, idézetként. A sorozat több különböző címen ment át az évek során, jelenlegi az Orgazmust kérek, nem rózsát munkacímen fut, az egyik interjúból vett idézet alapján. Az évekig tartó munka alatt a hozzáállásom megváltozott a témához, már nemcsak a tárgyak széles spektruma érdekelt, hanem a személyes történetek is. Engem is meglepett, hogy mennyire megnyílnak az alanyaim, olyanok is, akikkel akkor találkozom először. Az interjúk sokszor sérelmekről, traumákról, szorongásról szólnak, és gyakran arról, hogyan lett a szexualitás az ezekből kivezető út. A sorozat közben rájöttem, hogy a kezdetinél egy sokkal mélyebb, átgondoltabb megközelítésre van szükség. Ezért a jövőbeli munka első lépése az lenne, hogy az időközben megismert szakirodalom segítségével felülvizsgáljam az elkészült képeket és interjúkat, amik még nem feltétlenül a társadalmi aspektus felől közelítették meg a témát. Egyes interjúkat, vagy akár teljes sorozatokat megismételnék a később szerzett tudás fényében. A második lépés az lenne, hogy a potenciális alanyok számát növeljem, a merítést bővítsem. A sorozat ismerősökkel indult, de ahogy telt az idő, a jelentkezők korban és társadalmi helyzetben is kezdtek eltérni. Célom az lesz, hogy ezt az eltérést minél nagyobb skálán tudjam reprezentálni az elkészült anyagban. A munka utolsó lépése, a befejezése pedig egy könyv és egy kiállítás lenne. A kiállítás során kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnék az intim terek létrehozására. A könyvnél fontos, hogy ne kizárólag műtárgyként, hanem edukációs eszközként is értelmezhető legyen. A könyv az alanyokról készült portrék mellett kiegészülne egy saját, kollázsokból álló anyaggal, ami azt illusztrálná, hogy bennem milyen folyamatokat és változásokat indított el a munka, hogyan változott a viszonyom a szexjátékokkal, szexualitással, és adott esetben én hogyan tudtam megbírkózni azokkal a gondolatokkal, amikre rá akarok világítani a képeimmel. Célom egy olyan könyv lenne, ami egy úgynevezett scrapbookra hasonlít, egy naplóra, amiben fotók, kollázsok, és szövegek egyaránt megtalálhatóak.
SZOMBAT ÉVA CV Budapesten él és dolgozik Szabadúszó fotográfus MOME fotográfia szak, óraadó tanár 2018-tól TANULMÁNYOK Moholy- Nagy Művészeti Egyetem, Fotográfia Mesterképzés - 2010- 2012 - Budapest Esag Penninghem - Vizuális Kommunikáció szak - 2009 - 2009 - Párizs Moholy- Nagy Művészeti Egyetem, Fotográfia Alapképzés - 2007- 2010 - Budapest Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola - Fotó szak - 2001- 2006 - Budapest VÁLOGATOTT CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK Imago Lisboa - CSL - 2020 - Lisszabon Vendég + látás - Pannonhalmi Főapátság – 2020 - Pannonhalma Testkép - Kiscelli Múzeum - 2020 - Budapest Nyolc hét - Capa Központ - 2020 - Budapest Miaú! - Capa Központ / 8F Galéria - 2020 - Budapest PW / PV - Parallel Vienna - 2019 - Bécs Fotográfica Bogotá - FUGA - 2019 - Bogota Über Leben Am Land - Kunst Haus Wien Hundertwasser - 2019 - Bécs Futures Talent Pool - Unseen - 2018 - Amszterdam Kép - Élmény - Capa Központ - 2018 - Budapest MOME 33 - Capa Center - 2018 - Budapest 585 000 m2 - Jerusalem Biennale - 2017 - Jeruzsálem Otthon - Rakétabázis - 2017 - Zsámbék The Way they See - Nemzeti Múzeum - 2017- Varsó Kosice Photo Festival - 2017 - Kassa Splash - aqb Project Space - 2017 - Budapest ECHoES - Alma Gallery - 2016 - New York 585 000 m2 - White Box - 2016 - New York Pécsi 26 - Capa Központ- 2016 - Budapest tEXt:bilD / bilD:tEXt II - Fotogalerie Wien - 2015 - Bécs Bőrödön viseled - Capa Központ - 2014 - Budapest Konyhában, Ágyban, Társaságban - Mai Manó Ház - 2013 - Budapest XY Emberi Méltóság / MOME - Ludwig Múzeum - 2012 - Budapest Gender Pool - DEFO Lab - 2012 - Budapest r.í.c.Chicks: Ív&Candie - Liget Galéria - 2012 - Budapest Goldener Kentaur – Münchner Künstlerhaus - 2011 - München MOME Masters - Hungarian Cultural and Scientific Centre - 2011 - Helsinki MOME Masters - TMI Gallery - 2011 - Tallin Felhőgyár - Mai Manó House - 2010 - Budapest Egy lépéssel tovább / FFS - Galerie Treppenhaus - 2009 - Erlangen Mecénás Napok - Műcsarnok - 2008 - Budapest EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK Életeket változtatunk, a Bátor Tábor önkéntesei - Telep Gallery - 2018 - Budapest Practitioners - Supermarket Gallery - 2016 - Budapest Boldogság - Supermarket Gallery - 2014 - Budapest Műtermészet - Lumen - 2011 - Budapest ÖSZTÖNDÍJAK Futures Talent - Capa Központ Portfólió Review díja - 2018 NKA Alkotói Ösztöndíj - 2018 Magnum Workshop - Capa Központ Portfólió Review díja - 2017 Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj - 2013, 2014, 2015 FFS Fotográfiai Ösztöndíj New York-ban - 2014 Köztársasági Ösztöndíj - 2011 Takács Pál Ösztöndíj – 2011 Nikon Photo Contest International - Emerging Talent Award 2005, 2007 Escher Károly Fotográfiai Ösztöndíj - 1. helyezés EGYÉB FFS tagság 2008 - 2017 VÁLOGATOTT SAJTÓMEGJELENÉSEK Huffington Post, GUP Magazine, Vice, Ignant, Feature Shoot, Neon, Blink magazine, Vogue Spain, Polyester, Contemporary Lynx, Fotóművészet, Index.hu, Hvg, Népszabadság, Artlocator, ArtKartell, 24.hu, Punkt.hu, Kreatív, Elle, Glamour, Marie Claire
Az Orgazmust kérek, nem rózsát (munkacím) egy évek óta futó sorozatom, aminek keretében nőket fotózok a szexuális segédeszközeikkel, miközben a szexuális múltjukról, tapasztalataikról, és jelenükről készítek velük interjút. Az alanyok vagy egy felhívásra jelentkeztek, vagy egy felkérés után vállalták a fotózást, amit általában az otthonaikban, vagy ha ez nem volt lehetséges, akkor egy általuk ismert, otthonos közegben készítettem. A célom, hogy a rávilágítsak a női szexualitás helyzetére, hogy csökkentsem a szexjátékok, és főleg, a női szexualitás még mindig néha létező stigmáit. A munkámat esettanulmányok gyűjteményének szánom, ami különböző pozitív példákat állít fel azok számára, akik esetleg gátakba ütköznek a saját szexualitásuk feltérképezésekor.
A DOLGOK TERMÉSZETE
Turós Balázs

SZINOPSZIS Előzmény Projektem két évvel ezelőtt abból az egyszerű állításból indult ki, hogy minden nap egy nappal közelebb kerülünk halálunk pillanatához. Felmerülhet a kérdés, hogy harminc évesen miért foglalkoztat ennyire az elmúlás? “Minden szorongásunk a haláltól való félelemben gyökerezik... az ember alapvető igénye az önfenntartás, ezért halandóságának tudata rettegéssel tölti el. Annak érdekében, hogy mulandósága és létének esetlegessége feletti aggodalmát csillapítsa, magáévá teszi a kultúra nyújtotta világképet, amely a valóságot stabilnak és állandónak mutatja.” (Békés Vera A.) Saját generációm világképe nem feltétlenül nevezhető stabilnak, sok szempontból bizonytalanság vesz minket körül. Szűkebb baráti körömben és tágabb környezetemben is az tapasztalom, hogy sokan küzdenek különböző pszichés problémákkal, mint például pánikbetegség, depresszió, szorongás. Ezek közül utóbbinak tüneteit néhány éve magamon is tapasztalom. Minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább háttérbe szorul a vallás szerepe az emberek életében. Ez a tendencia szintén hozzájárulhat a bizonytalanság érzéséhez. Úgy érzem, fontos támpontot veszítek el azáltal, hogy egyik vallás sem képezi a mindennapi életem részét. A fényképezést ennek az űrnek a kitöltésére kezdtem el használni. A világ analitikus szemléletén keresztül próbálok támpontokat találni a minket körülvevő rend megtapasztalásával. A nagymamámról Nagypapám három évvel ezelőtti halála óta nagymamám egészsége sokat romlott, másfél éve kezdődő demenciát diagnosztizáltak nála. Mivel egész családom, legfőképpen édesanyám sokat törődik vele, ezért szellemi és fizikai állapotának romlása ugyan lelassult, de ennek ellenére érezhető, ahogyan tudata lassan egyre zavarosabbá válik. Előfordul, hogy tévképzetei vannak, és nemrég eljött az a pont, amikor nem ismerte meg édesanyámat. Ez az állapot egyelőre csak időszakos volt, de félő, hogy idővel egyre súlyosabb tünetek jelentkeznek majd nála. Először egy új fényképezőgép tesztelése miatt kezdtem el nagymamámat fényképezni, később rájöttem, hogy milyen szorosan kapcsolódik az ő állapota eredeti felvetésemhez, ami azóta egy intenzív közös munkává alakult át. Az együttműködésünk egyfajta szimbiózisnak tekinthető. Nagymamámmal borzasztóan nehéz bárhová is elindulni, ezért általában otthon látogatja őt mindenki. A fotózások miatt azonban elkezdtem izgalmas helyekre elvinni őt, ami hatalmas élményt jelent számára és látszik, hogy mennyire jót tesznek neki ezek az új ingerek. Az otthoni látogatások során nehéz volt beszélgetnem nagymamámmal, nem igazán voltak közös témáink, most a fotózások miatt úgy érzem, hogy sokkal jobban tudunk kapcsolódni egymáshoz. A projekt tervezett megvalósítása A munka szempontjából a legfontosabb kritériumnak a folytonosságot tekintem. Ez nem csak a projekt miatt fontos, hanem nagymamám miatt is. Amikor néhány hétig elmaradnak a fotózások, olyankor érezhetően romlik nagymamám pszichés állapota. Vannak előre megtervezett helyszínek, ahová szeretnék elmenni vele, mint például a visontai lignitbánya, a gödi homoksziget vagy a szentbékkállai kőtenger. A projekt megvalósulását két különböző formában tervezem. Az egyik egy kiállítás, ahol a képek elrendezésük és léptékük által kerülnének interakcióba egymással, egy egységet alkotva. A másik tervem egy fotókönyv elkészítése. Rengeteg kép gyűlt össze az elmúlt két év alatt, melyeknek csak egy kis része, ami az előbb említett installálásban felhasználható. Többféle szemlélet és stílus keveredik az eddigi képekben, amiket a fotókönyv formátumát kihasználva szeretnék egybegyúrni. A nagymamámmal közös fotózások mellett azokon a képeken is tovább dolgoznék, amik inkább a saját érzéseimre reflektálnak. Az alap felvetésemhez kapcsolódik még egy másik számomra izgalmas téma, az idő múlásának gyorsuló érzékelése, erre szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni a tervezett fotókönyvben.
ÖNÉLETRAJZ Budapesten születtem 1990-ben. Középiskola után a MOME Fotográfia szakán tanultam tovább, ahol tanulmányaim mellett két éven át vezettem a Hallgatói Önkormányzatot. A BA-t követően Angliában dolgoztam másfél éven keresztül a FotoNow nevű nonprofit szervezettel. Miután hazaköltöztem, elvégeztem a MOME Fotográfia MA szakát. Több mint tíz éve tartok gyerekeknek workshopokat a Hello Wood csapatával (DEMO Tábor) és 2015 óta készítek fel diákokat a MOME Fotográfia szakára. Az MA diplomát követően elnyertem a Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíjat 2018-ban, 2019-ben és 2020-ban. Munkáimat kiállították a Ludwig Múzeumban, a Capa Központban és a Nemzeti Galériában.
Gyerekként nehéz volt elképzelnem, milyen, ha valaki nem fél a sötétben. Ha megöregszünk, a halál sem olyan félelmetes már? A halál elfogadása hitünk függvénye, vagy inkább csak alkat kérdése? Az idő múlását természeténél fogva érezzük egyre gyorsabbnak? Ezekkel a kérdésekkel kezdtem el foglalkozni két évvel ezelőtt. Azóta nagymamámnál kezdődő demenciát diagnosztizáltak és lassan egy közös munkává alakult át az eredeti projekt. Betegsége magában hordozza saját félelmeim kiindulópontját. Ha a halálunk pillanata személyiségünk teljes eltűnését jelenti, akkor a demenciára tekinthetünk ennek a pillanatnak a kimerevített állapotaként, amiben nagyon lassan, napról napra távolodunk el önmagunktól? Nagymamám szellemi és fizikai változását szemlélve próbálok közelebb kerülni az elfogadáshoz, a világban való tökéletes rend megtapasztalására törekedve, aminek ugyanúgy része a pusztulás és az elmúlás is.
