A CAPA-NAGYDÍJ 2022 ÖSZTÖNDÍJAINAK NYERTESEI

2010-ben kezdtem el fényképezni a Sárvidék című, hosszú távú projektemet, amelynek célja az alföldi földutak mentén élő családok és hétköznapjaik bemutatása volt. Először Csanytelekre utaztam, ahol több családdal is megismerkedtem és érdeklődésem azóta sem múlt el. Lenyűgözött ennek a világnak a rám gyakorolt hatása, az itt élők hétköznapjainak ereje és a sok helyen tapasztalható mulandóság. Egyértelművé vált számomra, hogy kizárólag egy nagyobb fotósorozatban tudom elképzelni ennek a világnak a bemutatását, így kutatni kezdtem, merre érdemes további településekre menni. Megdöbbenve láttam, hogy mennyi ember életét befolyásolják a földutak, és hogy a városban élők mennyire nem ismerik a betonutak hiányának érzését. Rengeteg ismeretséget szereztem, így lettem szinte már családtag a csanyteleki Borsos családnál, ahol Mária és József hat gyermeket nevelnek és így lettem többek visszatérő, szinte már régi ismerőse. Úgy éreztem, hogy rengeteg helyen tudtam bemutatni a sorozatomat, de sosem éreztem úgy, hogy ne folytatnám, mert nem éreztem még teljesnek. Sokat gondolkodtam a lehetséges folytatáson, a továbblépésen, hogy miként tudnám még jobban összefoglalni az engem ért hatásokat. Ezen területek folyamatos változásai, az elmúlás folyamatos érzése, az érezhető népességcsökkenés és elvándorlás került tehát a figyelmem középpontjába, és így immáron más szemmel és szélesebbre nyitott témákon keresztül szeretnék foglalkozni a régióval, túllépve a Sárvidék c. sorozaton. Változó korban élünk, s az én generációm által megismert vidéki kép, a hagyományok és szokások dokumentálására a fotográfia egy kiváló eszköz. Úgy gondolom, hogy az “Ahol az út véget ér” tudja véglegessé tenni az eddigi évek munkáit, túllépve a földutakon, hogy megteremtődjön egy komplett anyag a helyi változásokról, az elmúlásról, a lokalitásról és a helyhez kötödő érzelmekről. A magyar vidék régi erőssége és jövőképe is a helyi közösségek és az azt egyben tartó identitást. Az odatartozás érzése tartja helyben az embereket. A vidéki ember attól erős, hogy tudja: hiába máshol a hatalom, a világ közepe ott van, ahol ő él. A hagyományok, a különböző térségeket jellemző szokások fontossága és megőrzése a közösségek életében elkerülhetetlen, mégis sok helyen súlyos veszélyben van a kiöregedés miatt. Az elmúlt években az általam bejárt területek számos részén találtam szinte már kiüresedett utcákat, elhagyott házakat. A helyi közösségek gyengülése mellett a lakosság urbanizációja egyértelműen felgyorsult és egyre gyorsabbnak látszik. Egy emberöltővel ezelőtt a népesség 30 százaléka lakott városokban, ma a Föld lakosának 55 százaléka urbánus környezetben él. Az előrejelzések szerint pedig a következő évtizedekben a magyarok négyötöde városokban él majd. Ennél is nagyobb problémát jelenthet Magyarország vidéki területeinek, hogy a lakosság is csökken a következő évtizedekben. Fotográfiai tervem a fentiek alapján tehát mindezeket lehetőleg minél inkább átfogó képanyag készítése az alföldi településekről, melyben a legfontosabb kérdésekre szeretnék képi válaszokat adni: a közösségek hogyan tudnak fennmaradni vagy újból megerősödni a kisebb településeken, hogyan változnak a népesség arányok és hogyan alakul a nagyobb településekre történő, jelenleg folyamatosnak tekinthető elvándorlás? A jövőben a sorozatot szeretném erősíteni azoknak az embereknek a portréjaival és személyes történeteivel, akik az általam dokumentált helyeken élnek. A díjjal járó támogatás sokat segítene, hogy képes legyek elmélyülni ebben a témában és a számtalan vidéki utazást igénylő munkában. Továbbá inspirálna, hogy folytassam a korábban készített sorozatot, amely egy könyv formájában tudna kiteljesedni. Ez lenne a munka végső megjelenési formája, a díjjal járó kiállítás mellett. A kiállítási installációt 3 különböző képméret (107x80cm, 93x70cm, 67x50cm ) illetve interjú részletek kombinálásával tenném érthetővé és komplexszé a néző számára.