A CAPA-NAGYDÍJ 2026 NYERTESE SIVÁK ZSÓFIA
A zsűri a HITEL NINCS című anyagáért Sivák Zsófiának ítélte oda a Capa-nagydíjat 2026-ban.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri döntött. Az idén májusban megnevezett öt, egyenként 500 ezer forintos pénzdíjban részesült alkotó közül, az októberi nyilvános prezentációt értékelve döntött végül a zsűri Sivák Zsófia projektje mellett. Így a fotográfus nyolcadikként vehette át a Capa-nagydíjat és a 2,5 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 113. évfordulója alkalmából rendezett díjátadón, 2026. október 28-án a Capa Központban.
A nagydíjas alkotó nyertes anyagát a díj elnyerését követő évben egy külföldi kiállításon mutatja be. 2027-ben ez a kiállítás a bécsi Krinzinger Schottenfeld Galériában lesz, amelyhez – a galéria nagylelkű felajánlásából – egy egyhónapos bécsi rezidencia is kapcsolódik.
HITEL NINCS
Sivák Zsófia
Az utóbbi években Magyarországon számos vidéki kocsma zárt be végleg, vagy alakult át, elveszítve korábbi funkcióját. A Hitel nincs című fotósorozatomban Kelet-Magyarország hátrányos helyzetű térségeinek még működő kocsmáit kerestem fel, és fényképeztem szubjektív szempontok alapján.
A projekt személyes kötődésből indult. Kerecsenden nőttem fel, egy körülbelül kétezer fős kelet-magyarországi faluban. Gyerekkoromban hat kocsma működött a településen. Hangos, mozgalmas helyek voltak, ahol mindig történt valami: zene, buli, veszekedés. Ha valaki társaságra vágyott, információra vagy segítségre volt szüksége, elment a kocsmába.
A családomban jelen volt az alkohol- és a szerencsejáték-függőség, így ezek a helyek az én életemben is fontos szerepet játszottak. Számomra a kocsma kettős jelentésű hely. Egyszerre kötődnek hozzá otthonos, sokszor kifejezetten vicces gyerekkori emlékek és nagyon nyomasztó tapasztalatok.
Amikor felnőttként visszatértem ezekre a helyekre fotózni, azt tapasztaltam, hogy a korábbi közösségi élet nagyrészt eltűnt. A hat kerecsendi kocsmából addigra lényegében egy maradt, az is rendszertelenül működött. Hamar kiderült, hogy nemcsak Kerecsenden változott meg ennyire a helyzet.
A környező falvakban, majd Borsodban, Nógrádban, Békésben és Kelet-Magyarország más területein folytattam a fotózást. Újra és újra hasonló történetekkel találkoztam. Számos kistelepülés mindennapjait meghatározza az elvándorlás, a munkalehetőségek hiánya, a szegénység és a lakosság elöregedése. Ezek az egymással összefüggő folyamatok hozzájárulnak a települések társadalmi és gazdasági leszakadásához, a helyi szolgáltatások eltűnéséhez és az ott élők fokozódó elszigetelődéséhez.
A kocsmák bezárásával nemcsak egy-egy vendéglátóhely szűnik meg, hanem a helyi közösségi élet egyik fontos színtere is.
A még működő helyeken a vendégekkel és a kocsmárosokkal folytatott beszélgetések során elsősorban arra kerestem a választ, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a terek a törzsvendégek mindennapjaiban. A találkozások a sorozat meghatározó részévé váltak. Tapasztalataim alapján a kocsma nem elsősorban a szórakozás helyszíne, hanem sokak számára a társas kapcsolatok fenntartásának egyik utolsó helyi lehetősége, gyakran egyfajta menedék a magány elől.
A portrék mellett a kocsmák tárgykultúrája is hangsúlyos szerepet kap. A különböző korszakokból megmaradt bútorok, dekorációk és házilag kialakított megoldások sajátos vizuális világot hoznak létre. Ez a barkácsesztétika számomra egyszerre árulkodik a lehetőségek hiányáról és a találékonyságról. A gyakran humoros vagy abszurd részletekben ugyanaz a kettősség jelenik meg, amely a saját emlékeimet is meghatározza.
A Hitel nincs nem átfogó felmérés a magyarországi kocsmákról, hanem személyes nézőpontból felépített sorozat, amelyben egyszerre jelenik meg a vidéki közeghez való kötődésem és az attól való eltávolodásom. A munkát könyv formájában tervezem lezárni. A képeket nem földrajzi vagy időrendi sorrendben mutatom be, hanem egy asszociatív narratíva mentén, amelyben a különböző településeken készült fotók fokozatosan egyetlen képzeletbeli kocsmává állnak össze.
A FINALISTÁK MUNKÁI
Emlékszel rám? Egy megoldatlan válság mindennapjai a szerb-magyar határon
Depth of Field Narrative Group – DNG (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor)
Hosszú távú fotósorozatunk Magyarország déli határszakaszának közvetlen közelében élök életet követi nyomon. Vizsgálatunk fókuszában egyformán szerepelnek a helyi lakosok, a körzetben szolgálatot teljesítő rendvédelmi szervek, és a menekültek is. Ők mindannyian a körzetben kialakult, elhúzódó, és egyenlőre megoldatlan válság akaratlan résztvevői. Helyszínei a környékbeli erdők, tanyák, a kerítés mindkét oldala, és köztes része is. Ez az a tér ahol a megoldásra várakozás, az erős túlélési kényszer, a kötelesség teljesítés és a vele járó kimerültség egymásba csúszik. Így válik a fizikai határ kerítés nemcsak földrajzi, hanem lelki traumákat okozó törésvonallá is, minden a környékben boldogulni próbáló embernek.
Az elmúlt évek során, a közel-keleti konfliktusoknak, és a klímaváltozás hatásának köszönhetően, a közel-keleti régióból jelentős számú menekült indult útnak. Európa felé indulva, hátrahagyva családjukat, életüket, otthonaikat, vállalva a közel 6000 km-s út tengeri, és szárazföldi veszélyeit. A menekültek egy része konfliktus övezetekből érkezik, de a faji üldöztetés miatti menekülés, és a gazdasági indíttatású migráció is egyre nagyobb mértékűvé vált. A magyar–szerb határon 2015-ben felépült déli határkerítés az európai menekült válságra adott politikai válaszként építették. Az ide érkező menekültek a schengeni övezet határán feltorlódnak, menekültügyi eljárás híján a határ menti földeken, erdőkben és tanyákon rendezkednek be. Korábban nyíltan, az utcákat járva de az utóbbi években rejtőzködve várják a lehetőséget hogy átszökhessenek a határon. De ezek a földek már foglaltak. Az itt élő, gazdálkodó vajdasági magyarok számára a megélhetést jelentik. Az egymással rivalizáló embercsempész csoportok egy-egy elfoglalt területet saját magukénak nyilvánítanak és ezeket az afgánnak vagy éppen pakisztáninak nyilvánított helyeket akár fegyverrel is megvédik. Az elmúlt 10 év során a migráció mértékét követően fejlődött, mostanra már napi rutinná vált a minden féle, az embercsempészetet kiszolgáló illegális tevékenység.
A magyar határszakasz ezen része átjáróházzá vált. Mindennaposak az elfogások, visszatoloncolások, újrapróbálkozások. Rendszeresek a jól szervezett, egyszerre több helyen, egy időben történő átkelési próbálkozások. Gyakran figyelemelterelő akciókkal segítik a valódi átkelőket. Ilyenek például a csúzliból a rendőrökre zúdított csapágy golyók. Ma a határkerítésen átjutó és elkapott embercsempészek, és menekültek holnap visszatoloncolásra kerülnek. Akár másnap, ahogy a határőrök mondják “a szerb mélységből” újra próbálkoznak a magyar “mélység” felé. A határt és a határ menti településeket védő rendvédelmi szervek munkája idegörlő szélmalom harccá vált. A kerítésen “csillagkaput” vágó “csempe” azaz az embercsempész mosolyogva kérdezi a köztes zónába riasztásra érkező készenléti rendőrtől: Remember me?
A határ mindkét oldalán élők félelme és bizonytalansága érezhető. Az út szélén hagyott kiégett csempész autók, a lövöldözések számukra nem megszokottak. Úgy érzik, a közel-keleti konfliktusok az otthonaik mellé költöztek. A kerítés környezete a helyzet tragikusságának színterévé vált. Ezt a tragikusságot a környékben egyszerre jelenlévők gyökeresen eltérő pozíciója, szerepe, a kulturális, társadalmi háttere adja.
Az embercsempészet digitalizálódása mellett a migráció állami geopolitikai eszközzé tétele is kirajzolódik. Ennek előzménye az EU–Törökország viszonya: a 2016-os megállapodás a migráció feltartóztatását uniós támogatásokhoz és politikai vállalásokhoz kötötte, 2020-ban pedig Ankara átmenetileg felhagyott az Európa felé tartók visszatartásával. 2025–2026-ban a Belarusz felőli uniós határok kerítései alatt alagutakat tártak fel; feltételezhető a belarusz oldal segítsége, de az állam közvetlen szerepe nem bizonyított. A módszerek eltérnek, a logika azonban rokon: a menekülő ember hol digitális csempészeti szolgáltatás ügyfele, hol államközi politikai nyomásgyakorlás eszköze lesz.[Körbefuttatás-törés][Körbefuttatás-törés]A helyi és nagyhatalmi politikai játszmák álltal generált feszültségek végeredményében az itt éppen most egyszerre élni, boldogulni, továbblépni vágyó embereken csapódik le. Végül mint már annyiszor az ehhez hasonló konfliktusok végén az emberekből név és arc nélküli számok, idővel elfeledett statisztikai adatok válnak.
A sorozatban a dokumentarista fotográfia eszközeivel mélyre ásva tárjuk fel, és dokumentáljuk ezt az összetett helyzetet. Egyben ezzel a munkával állítunk emléket az ebbe a konfliktusba önhibájukon kívül belekerült résztvevők számára, hogy életüket nem feledve, emlékezhessünk rájuk is.
REMAINS OF US (AMI VELÜNK MARAD)
Melegh Noémi Napsugár
2024 márciusában egy baleset következtében elveszítettem a tizennyolc éves öcsémet, Bálintot. Néhány nappal korábban még arról beszéltünk, hogy végigfotózom az utolsó gimnáziumi évét. A halála utáni hetekben szinte ösztönösen kezdtem fényképezni. Szerettem volna megőrizni belőle valamit, és megörökíteni, hogyan folytatódik az élet nélküle a családunkban és a barátai körében.
Végigkísértem Bálint osztálytársait az utolsó gimnáziumi évükön, amelyet neki is velük kellett volna töltenie. Az érettségire és a felnőtt életre készültek, miközben egy közeli barátjuk elvesztésével is meg kellett küzdeniük. Azt fényképeztem, hogyan élik meg ezt az időszakot, hogyan készülnek a szalagavatóra és a ballagásra, és milyen módokon tartják életben Bálint emlékét. Ahogy egyre több időt töltöttem velük, az öcsém olyan oldalait is megismerhettem, amelyek addig rejtve maradtak előttem.
Bálint halála a családunk életét is alapjaiban változtatta meg. Mindannyiunknak más volt a kapcsolata vele, és másképp éltük meg az elvesztését. Bár ugyanazt az embert gyászoltuk, sokszor nehezen értettük meg egymást. Idővel egyre inkább a családunkon belüli kapcsolatok és a saját gyászom kezdett foglalkoztatni.
Az első két évben elsősorban a körülöttünk zajló eseményeket fényképeztem. Közben emlékeket, álmokat és olyan képek ötleteit jegyeztem le, amelyeket akkor még nem tudtam megvalósítani. 2026 nyarán visszatértem ezekhez a feljegyzésekhez, és a családommal közösen olyan fényképeket kezdtem készíteni, amelyek a saját emlékeinkből és érzéseinkből indulnak ki. Ezeken a képeken keresztül a gyász személyes, sokszor láthatatlan tapasztalatait szeretném megmutatni.
BŰNBÁNÓK
Búcsújárók a Kárpát-medence határain belül
Pályi Zsófia
A búcsújárás kivonulás a mindennapokból, az otthoni környezetből, ahol minden a munkára és feladatokra emlékeztet. A katolikus hitélet egyik legősibb vezeklés és áhítat formája, ahol elbúcsúzhatunk a bűneinktől, elszakadhatunk a büntetés terhétől. Az egykor tisztán vallási eredetű szokás mára színes forgataggá, vásárral és szórakozással tarkított élménnyé változott; ahol a szakrális világ jól láthatóan keveredik a profán szférával. Egy hamisítatlan Kusturica-világ tárul elénk, ahol “van minden, mint a búcsúban”. Ezt a sokszor ellentmondásos, eltűnő, hagyományokkal teli, mégis folyamatosan megújuló közeget örökíti meg Bűnbánók című sorozatom, életképeket hozva a Kárpát-medence számos helyszínéről.
A dokumentarista pillanatfelvételek, beállított portré fotográfiák és tárgy installációk Magyarország és a határon túli magyarság búcsújáró helyeiről alkotnak szubjektív képet. Munkám gyökere mindvégig a dokumentarizmus és a valóság megismerésének a vágya marad, még ha tudatosan választott szereplőket és véletleneket is látunk a kész felvételeken. A castingot maga a társadalom sokszínű összetétele rajzolja meg. Az itt fellelhető rítusok pedig nem csak a vallásról szólnak, hanem arról a megtartó erőről, miként tudjuk éltetni identitásunkat, magyarságunkat, szokásainkat és viseleti kultúránkat egy olyan határokkal szabdalt Kárpát-medencében, ahol a búcsúk fokozatosan veszítenek népszerűségükből, a falunapok sorra szűnnek meg és az új generációk körében a közösségi élmények színtere pedig áthelyeződik az online térbe.
A vallási giccs, ami egyike a giccs legelterjedtebb formáinak jól tetten érhető ezeken a zarándoklatokon és a vásárokon fellelhető búcsúfiák világában. A kegytárgyakban megjelenő giccs az áhítatot szolgálja és úgy tartják, közelebb viszi a hívőt Istenhez. A vallási érzés pedig sok esetben egy profán célokra szolgáló tárgyban jelenik meg, úgy mint egy Szűz Máriát ábrázoló műanyag kulacsban vagy Jézus-képpel díszített papírzsebkendőn. De találunk olyan vásárfiákat is, ami a hagyományokra épülő kézművesség régi eszméjével szemben egyszerűségével és sekélyességével a tömegtermelés parancsának engedelmeskedik. A búcsú kiváltsága a történelem folyamán egy-egy település gazdagodásához, hírnevéhez is hozzájárult, ami nem véletlen, hogy az egyik kiváltó oka volt a korábbi egyházszakadásnak.
A búcsújárás ugyanakkor egy kitüntetett ünneppé vált, ami lehetőséget adott arra, hogy emberek közösséggé formálódjanak, örüljenek egymásnak, szent helyeken, szent időben. Ott, ahol korábban történt valamiféle csoda. Úgymint Máriapócson, ahol a Mária ikon könnyezni kezdett; vagy Andocson, ahova az angyalok repítették a kegyszobrot Kalocsáról a török veszedelem elől; vagy éppen Mátraverebély-Szentkúton, ahol csodás forrás fakadt, és egy néma fiú azonnal megszólalt.
Ezek a szent helyek megtartó erővel bírnak, megőrzik a köréjük szerveződött közösséget. Az ünnep viszont számtalan alakváltozáson megy át, tíz év múlva nem úgy fog kinézni mindez, mint ahogy ma. Ezek a búcsúk egy olyan kulturális szövet részei, amelyek függetlenek a határoktól. Az identitás és az összetartozás megélését erősítik. Egy olyan utolsó lehetőségként élnek, ahol egy közösség fizikailag is találkozik, viseletben, nyelvben, szokásban. Jóllehet, sok helyen mindez mostanra vásárrá, fesztiválélménnyé alakul át.
Az elmúlt nyolc évben folyamatosan bővülő fotósorozatom megannyi helyszínről, többek között Andocs, Balassagyarmat, Csatka, Csíksomlyó, Doroszló, Gyöngyös, Petőfiszállás, Vecsés vagy éppen Mátraverebély-Szentkút világából hoz életképeket. Részemről pedig a búcsúk fényképezése – mielőtt ilyen formában végleg eltűnnének – egyfajta kultúra megőrzés és szerepvállalás is, a saját eszközeimmel és látásmódommal.
HOMOKRA ÉPÍTETT HÁZAK
Váradi Viktor
2022 és 2024 között a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával kezdtem el dolgozni ARANYHOMOK című munkámon, ami a szűkebb értelemben vett szülőföldem az Alföld és a Homokhátság világát járja körbe, különös tekintettel a klímaválság problematikájára, mindezt egy személyes nézőponton keresztül.
Kis szünet után, még 2024 őszén kezdtem el dolgozni ennek a projektnek a folytatásán Homokra épített házak címmel. Szülőfalum és a környező települések életét ezúttal történelmi, gazdasági, demográfia és továbbra is erősen személyes nézőpontból vizsgálom.
Az 1800-as évek végén a szőlőtermesztést sújtó filoxéra (gyökértetű) járvány tombolt Magyarországon, mely a magyar borvidékek szőlő termésének 90%-át elpusztította. A gazdák azonban rájöttek arra hogy a gyökértetű a homoki talajt és a homok kvarckristály szerkezetét nem kedveli, azon nem tud megélni, így rengeteg borász kényszerből az Alföldre, a Homokhátságra költözött. Annak ellenére hogy ezen a talajon nem tudtak kimagasló minőségű szőlőt és bort előállítani, csak mennyiséget termelni. Az addig jellemzően elszórt tanyákból álló régióban falvak, községek alakultak ki. Ekkor vált községgé szülőfalum Csengőd is, és ebben az időben költöztek dédszüleim is ide az akkor még kisgyermek nagyapámmal. A 20. században a szőlőtermesztés és a borkészítés szolgáltatta a térség településeinek megélhetését, és a második világháború után a Szovjetunió és annak tagországai lettek a felvevőpiac. A rendszerváltás után megváltozott politikai és gazdasági viszonyok, valamint az egyre fokozódó aszályok és a klímaválság miatt, azonban a szőlőtermesztés fokozatosan visszaesett, szinte semmilyen alternatív nem jött helyette, így a falvak fokozatosan elnéptelenednek, elöregedtek, a földek egyre nagyobb része marad műveletlenül.
Homokra épített házak című friss munkában apám és nagyapám archív képein és saját fotómion keresztül járom körbe ezt a témát. Nagyapám és apám is amatőr hobbi fotósok voltak, a megörökölt családi archívumból válogatok ki és digitalizálok képeket amelyeket sokszor drasztikusan megvágvan, ezáltal újra komponálva illesztek be saját jelenkori fotóim közé, ezzel teremtve párbeszédet köztük. Így több mint 80 éves időintervallumot átölelve mutatom meg a Homokhátság egykori és jelenlegi világát magam és családom szubjektív nézőpontján keresztül.
