AZ ELSŐ CAPA-NAGYDÍJ NYERTESE KUDÁSZ GÁBOR ARION
A Capa-nagydíj zsűrije az emberi lépték című anyagáért Kudász Gábor Arionnak ítélte oda a 2015-ben első alkalommal kiosztásra kerülő Capa-nagydíjat.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014 októberében alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben döntött. A májusban megnevezett három, 500-500 ezer forintos ösztöndíjban részesült alkotó elmúlt féléves munkáját értékelve döntött végül a zsűri Kudász Gábor Arion anyaga mellett. Így a fotográfus elsőként vehette át a Capa-nagydíjat és ezzel további 3,5 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 102. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes díjátadón, október 21-én a Capa Központban.
Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságáral, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben résztvehetünk a folyamatban.A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártásfolyamatban betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része.
AZ ÖSZTÖNDÍJASOK MUNKÁI
A készülőben lévő, legújabb sorozatom környezetünk egy olyan jelenségére fókuszál, ami kapcsolatban áll a társadalom szinte minden szegmensével. Egyéni szinten vagy környezetünk egyik tagja által, közvetlenül vagy közvetetten vezetve a híradások és azok társadalmi kivetülései révén, de mindenképpen érintetteivé válunk a mai magyar társadalom egyik legmegosztóbb társalgási és vita témájának, a labdarúgásnak.
A hagyományos megközelítési módokkal ellentétben egy újfajta nézőpontot szeretnék alkalmazni, mely új összefüggések felfedezésére késztet, és más perspektívában mutatja be azt, amit a labdarúgás intézményéről gondolunk.Kilencven perc a játékidő, kilencven perc, míg a reflektorok kigyúlnak, amik nem csak a pályát, hanem az stadionon kívüli világot is megvilágítják. Míg a több száz vagy ezer néző a stadionban történteket figyeli, erre az időre teljesen megváltozik a futballpályát körülvevő környezet. Olyan dolgok kapnak hangsúlyt és emelkednek más szintre a fény által, amik csak a mérkőzés idején láthatók, majd befejeztével ismét rejtve maradnak.
Korlátok és megszorítások nehezítik a fényképek elkészítését. Így a mindössze kilencven perces rendelkezésre álló idő, az egy évadra jutó, kevés számú, reflektorfénynél játszott mérkőzés. De nehezítő tényező maga a fény is, ami a távolsággal négyzetesen csökken. Ezek a körülmények ugyanakkor lehetőséget is adnak a környezet sokkal koncentráltabb bemutatására. A reflektorok fénye, ami behatárolja az elérhető tárgyak leképzését, csak szorosan a stadion környezetében található objektumokra van hatással, egyúttal rendkívül ki is emeli azokat. A fény rávilágít a valóságra, a házak repedései, az egyes lakóterek izoláltsága és külvilág felé való zártsága még inkább szembetűnő válik. Ezek a „látomások” urbanisztikai és szociológiai szempontból további összefüggések tisztázásában lehetnek segítségünkre városépítészet, városrendezés vagy a különböző életterek viszonylatában. Rávilágíthatnak a társadalmunkban érzékelhető feszültségekre és olyan felismerésekre késztethetnek, amik befolyással lehetnek a labdarúgásról, mint intézményről kialakított képünkre. Míg a stadionokon belül erős szociális kötődés jön létre a közönség tagjai, valamint nézők és játékosok között, azok környező területét kevésbé övezi figyelem. Házak, utcák, terek válnak az épülőben lévő standionok építési területévé, ahol akár komplett lakónegyedek semmisülnek meg, a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsokkal együtt. Ennek a változásnak a folyamatát szeretném figyelemmel kísérni a saját eszközeimmel, mely mentén kutatásaimat a későbbiekben szeretném kiterjeszteni nemcsak Magyarországra, hanem nemzetközi téren, hogy a kilencven perc fényeinek a környezet- és társadalomformáló hatását minél szélesebb körben vizsgálhassam. Az ösztöníj elnyerése után, (június eleje) és a leadás (szeptember vége) között a kihívás az jelentette, hogy nem csak Magyarországon, de Európában is szinte végig szünetel a futball szezon. A nyár közeledtével a nappalok hossza kitolódik, így a számomra szükséges reflektorfények még az esti 8 órakor kezdődő meccs idején sincsenek felkapcsolva. Az anyag folytatásához egy olyan helyszínt kellett keresnem, ahol megfelelően sötét van a mérkőzések ideje alatt, felkapcsolják a reflektorokat, illetve tart a futball szezon.
Az ösztöndíj segítségével két hétre Brazíliába, azon belül Rio de Janeiróba az egyenlítő túl oldalára utaztam, ahol a téli évszak miatt korán sötétedik. Az eltérő környezet ellenére az itt készített fotók számos szempontból kapcsolódnak a Magyarországon készült anyaghoz.
Érdekes párhuzam figyelhető meg a futball által kiváltott társadalmi feszültségek terén. Brazíliában már a 2014-ben megrendezett futball világbajnokságot megelőzően is erőteljes negatív társadalmi reakciót váltott ki, ami azóta sem csökkent, sőt a közelgő 2016-os Olimpia is rengeteg vitát vet fel különböző platformokon. Hatalmas beruházások készültek a két eseményre, amik oly mértékben elvonják a pénzügyi forrásokat, hogy az alapvető orvosi ellátás és az oktatás is kritikus ponthoz ért. Legnagyobb problémaként mégis a favellákban lakó szegények élik meg, hisz teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a döntéshozóknak. Több tízezer favellában élőt kényszerítettek otthonaik elhagyására, ezzel az eddig is periférián élőket még nagyobb bajba és kiszolgáltatottságba sodorva.
Ezek a mögöttes tartalmak feltárása, kutatása és kontextusba helyezése, rendkívül fontosak és szorosan kapcsolódnak a képekhez. Nem konkrét vizuálisan, – hiszen ezek, rejtetten szerepelnek a képeken – mindinkább tudat alatti feszültségként.Másrészről figyelembe kell venni, hogy a különböző környezetvédelmi intézkedések, mint például a fényszennyezés mértékének korlátozása vagy a technika és energiagazdálkodás fejlődése mind-mind kölcsönhatásban vannak az újabbnál újabb építészeti megoldásokkal, ami lassan véget vet a hagyományosnak mondott stadionok világításának. Mindez azt eredményezi, hogy hamarosan a megszokott környezeti hatás eltűnésével számolhatunk és egy olyan vizuális élmény megszűnésével, melyet úgy gondolom fontos dokumentálni, az általa felerősített kérdéseket feltárni és megvizsgálni.
A fentebb leírtak arra ösztökélnek, hogy további országokban folytassam a feltárást és dokumentálást. Úgy vélem, a 90 perc sorozata nemzetközi szinten segíthet felhívni a figyelmet az említett társadalmi problémákra újabb témát nyithat, és ösztönzőleg hathat a témával kapcsolatos újabb diskurzusok indítására.
Magyarország lakosságának harmada él a szegénységi küszöb alatt, ebből a harmadból minden negyedik lakos mélyszegénységben él. Egy olyan ördögi körben, ahonnan a kitörés szinte reménytelen. A gyárak és téeszek bezárásával megszüntek azok a munkalehetőségek, ahol a képzetlen rétegeket tömegesen felvették volna, viszont motiváció hiányában minek is tanultak volna tovább, akiknek már évtizedek óta nincs munkájuk? Ördögi kör. A segélyek passzivitásba taszítanak tömegeket, akiknek esélyként sokszor csak egy szalmaszál jut, ha jut egyáltalán, így nem csoda, hogy a többség ebben a próbálkozásban elbukik, vagy már meg sem próbálja.
Az ország több romasorán, és mélyszegénységben élő falván jártam már, ahol az ott élőkkel való beszélgetés során gyakran felmerült a társadalom felelősségének kérdése. Miért nem biztosít munkát az állam, miért nem elég a segély. Mint ahogy egy idő után az egyén felelősségéről is szó esett. Miért nem tett meg mindent, miért nem próbálta meg ezredjére is.
Találkoztam azonban olyan családokkal is, akik ugyanolyan szegényes házban éltek a romasorokon, viszont tiszta volt az udvaruk, késő este is leckét írt a gyerekük és legjobb tudásuk szerint beosztották azt a keveset, amit kerestek. Volt reményük és mint kiderült ez a legtöbb esetben a hitükből táplálkozott. Tucatnyi kisegyház és a történelmi egyházak is végeznek roma pasztorizációs tevékenységet, van külön roma missziójuk, térítik meg a szegénységben élőket, akik számára a hit jelenti sokszor az egyetlen reménysugarat, amiért érdemes sokadszorra is nekiveselkedni a munkakeresésnek, ami miatt lehet bízni abban, hogy jobbra fordul a másnap.
Meglepő volt tapasztalni, hogy szinte nincs olyan település Kelet-Magyarországon, ahol ne lenne egy keresztény gyülekezet, szinte nincs olyan hétvége, amikor ne tartanának valahol bemerítést. Ma Magyarországon a legfrissebb kutatások húsz ezer főre becsülik azokat a romákat, akik a különböző újprotestáns gyülekezetekbe vagy missziós csoportokba járnak. Ők az egyik legnagyobb olyan csoport ma Magyarországon, akiknek az életét pár tanulmányt leszámítva alig dokumentálták.
A döntően rendszerváltás után hitüket megtaláló romák több mint nyolcvan százaléka karizmatikus gyülekezetekbe jár. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom a fejlődő országok legdinamikusabb növekvő keresztény mozgalma. Míg a 70-es években a világ keresztényeinek tíz százaléka volt tagja karizmatikus gyülekezeteknek, addig ma már egynegyede. A jellemzően szegény negyedekben előretörő mozgalom sikere többek között abban rejlik, hogy hisznek bene, hogy a szentlélek nem csak tanult papokon keresztül képes hatni, hanem bárkin keresztül, aki befogadja azt – legyen az tanulatlan, szegény, vagy volt bűnöző. Magyarországon is jellemző, hogy megtérőkből lesznek később a pásztorok, akik később a környező településeken is evangelizálnak, hoznak létre először házi csoportokat, majd azokat kinőve közösségi házakat. Most nőnek fel a második-harmadik generációs hívők, akik már ezekben a közösségekben nőttek fel, szocializálódtak családjukkal, rokonságukkal együtt. Ez a stabil mag biztosítja, hogy a legtöbb lelkész, misszionárius ma már a romák közül kerül ki.
A megtérés életmódbeli és gondolkodásbeli fordulattal is együtt jár, ami a többségi társadalom életmódjához, erkölcseihez, normáihoz áll közelebb. Több tanulmány szerint a mozgalomban érintettek jelentős része jobb állampolgárrá is válik, még ha ez nem is fogalmazódott meg célként a megtérésük kapcsán. Nagyon sok megtért számolt be arról bizonyságtételekor, hogy felhagyott a kocsmába járással, több időt szentel a családjára, vagy hogy megszabadult függőségeitől, a kábítószerektől vagy dohányzástól. Az új tapasztalat kulcsszereplője az a számukra mindenek felett álló Isten, aki elfogadja őket minden fenntartás nélkül, és aki ezzel egy időben azok felett is áll, akik korábban diszkriminálták őket.
„Elfogadás, szeretet és megbocsátás.” A katolikus verbita rendi Lourdu atya szerint ezek várják a templomába érkezőket Körömön. A megbocsátást várják legtöbben, hiszen sokszor még a pásztoroknak sem makulátlan az előéletük: térít Uszkán volt lányfuttató, Békésen prédikál a magára korábban Szálasi nevét tetováló volt bőrfejű, akiknek mind a hit adott erőt, hogy újraépítsék magukat, családjukat és környezetüket – és ez a sötét múlt nem kevés inspirációt ad a gyülekezet tagjainak, akik jó része szintén nem átlagos középosztálybeli.
A romák evangelizációjával a gyökereihez tért vissza a kereszténység: a társadalom perifériáján élő legelesettebeket szólítja meg,, ahogy házról házra járva térít. A vallás mindenkié, hirdetik, és ezáltal hoznak vissza a társadalomba tömegeket.
Forrás: Gyetvai Gellért – Rajki Zoltán: Cigánymissziós mozgalmak hatása Magyarországon, Cigány Módszertani és Kutató Központ, Békés, 2014
A CAPA-NAGYDÍJ 2015 ÖSZTÖNDÍJASAINAK NYILVÁNOS PREZENTÁCIÓJA
A korábban kiválasztott három ösztöndíjas – Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos – nyilvános prezentáció keretében mutatta be munkáit a zsűrinek 2015. október 9-én, az Art Market Budapest nemzetközi kortárs képzőművészeti vásáron.
