A CAPA-NAGYDÍJ 2016 NYERTESE FÁTYOL VIOLA
A zsűri Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című anyagáért Fátyol Violának ítélte oda a második alkalommal kiosztásra kerülő Capa-nagydíjat 2016-ban.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melynek odaítéléséről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben döntött. A májusban megnevezett három, 500-500 ezer forintos ösztöndíjban részesült alkotó elmúlt féléves munkáját értékelve döntött végül a zsűri Fátyol Viola projektje mellett. Így a fotográfus másodikként vehette át a Capa-nagydíjat és ezzel további 3,5 millió forintos pénzjutalomban részesült a Robert Capa születésének 103. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes díjátadón, október 21-én a Capa Központban.
Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél
Vámospércs Hajdú-Bihar megyében, a keleti országhatártól tizenkét kilométerre fekszik, lakossága megközelítőleg ötezer fő. A helybeliek hagyományosan főleg a mezőgazdaságban dolgoznak, vagy egyéb állásuk mellett háztáji gazdálkodást folytatnak. A város földrajzilag, gazdaságilag és kulturálisan is a peremlét problémáival küzd.
A népdalkör negyven éve működik, tagjai jórészt idős nők, akik nyugdíjas éveikben engedhetik meg maguknak először, hogy pusztán önmagáért rendszeresen végezzenek szellemi-kulturális tevékenységet. A közösségbe különböző okok miatt járnak: hogy leküzdjék a magányt, felülemelkedjenek személyes tragédiákon, vagy egyszerűen az éneklés öröméért.
2013 óta énekelünk együtt.
AZ ÖSZTÖNDÍJASOK MUNKÁI
Mitől tud izgalmas maradni valami a mai, globalizált világban? Vajon mi számít hibának és mi az adott jelenség természetéből fakadó jellemzője? Megtudjuk-e különböztetni őket? Sőt folytatván: mennyit szükséges egy adott témáról elmondani ahhoz, hogy egészében lássuk azt? Ficsór Zsolt ezekre a felvetésekre keresi a választ Soroksár című fotósorozatában.
Az új helyszín, vagy új emberek által minket ért impulzusokat gyakran észrevétlenül fogadjuk be, vagy közönnyel viszonyulunk hozzájuk. Sokszor elfelejtünk nyitottsággal állni bizonyos jelenségekhez, melyek életünkben átmeneti jelleggel tűnnek fel. Ficsór Zsolt azonban Soroksáron végzett munkája alatt nyitottan állt a városrészhez . Be akarta fogadni és megismerni azt, leszűrni és összefoglalni karakteresebb jegyeit. Nagyjából fél évig tartó látogatásai alatt egyre közelebb került a közösséghez, ismeretségeket alakított ki, így igyekezett fotóin keresztül megválaszolni kérdéseit. Hogy őrizhető meg egy városrész identitása? Mennyire és milyen minőségben ragaszkodunk gyökereinkhez? Egyáltalán, milyenek vagyunk mi?
Látásmódjában tükröződik az emberekhez való humánus viszonya, sőt, felhatalmazást ad olyannak lenni, amilyenek vagyunk. Az esetlegesség képein nem jellembeli hibának számít, hanem, mint ez az emberi lét velejáróját testesíti meg. Ficsór Zsolt sorozatában bemutatja a mai ember hagyományokhoz való ragaszkodását, párhuzamban a sokszor megjelenő gyökértelenség állapotával, és mindezek modern létünk tükrében megjelenő furcsa elegyét. Ezen kívül kísérletezik mennyit lehet a fotó eszközével redukálni a valóságból ahhoz, hogy még egészében lássunk jelenségeket. Részletekből építkező aura teremtése kor-kép dokumentáció.
A rendszerváltás után sokan úgy tekintettek a kultúrházakra, mint a szocializmus maradványaira, elavult intézményekre és nem értették igazi szerepüket. Bárhogyan is vélekedtek erről, az intézményeket – akár egy hagyatékot – megörököltük. A magyarországi művelődési házak ma változásban vannak, és ez az átalakulás gyakran feszültséggel, abszurd helyzetekkel, humorral, de ugyanúgy szépséggel is jár. Az intézmények finanszírozási és működési formájuk, látogatottságuk és programkínálatuk tekintetében teljesen változóak, ahogy az épületek állapota, külső megjelenése is. A vidéki kistelepülések kultúrházai, mint a végvári harcosok, sokszor egyetlen közösségi és kulturális térként funkcionálnak, amit a környék lakói a legkönnyebben és legnagyobb eséllyel elérhetnek. A gyárak megszűnésével a volt szakszervezeti intézmények is nehéz helyzetbe kerültek, fenntartásuk csak pályázati úton lehetséges, de így is próbálják ellátni feladatukat. Más, elsősorban önkormányzati finanszírozású épületeknél viszont olyan szintű külső és belső átalakulások történtek az utóbbi években, hogy számos megújult vidéki művelődési ház vetekedni tudna a fővárosi rendezvényközpontok színvonalával. Az átalakulás elindult, de az épületeknek még mindig van egy jó része, amely messze jár attól, hogy külső megjelenésében teljesen maga mögött hagyhassa a múltat. Ahogy K. Horváth Zsolt megfogalmazta egy tanulmányában, a művelődési házak vizuális jelek a társadalmi térben, megkerülhetetlen kordokumentumok. Ez az állítás még ma is igaz, sok esetben egészen megdöbbentő módon. Egy-egy ház megjelenése, berendezése és szobái szinte kimerevítik számunkra a múltat. A látvány, amely ezeken a helyeken fogad minket, gyakran felidézi bennünk az elmúlt évtizedek világát és annak elképzelését kultúra és ember kapcsolatáról. A különböző időrétegek egymásra rakódtak bennük, ahogy az évek elteltével fenntartóik és használóik elvettek vagy hozzáadtak valamit az összképhez. Emlékeztetnek minket – néha olyannyira, hogy olvasni tudunk a látványból. Ezeken a különleges atmoszférával rendelkező helyeken történik ma sok ember kulturális és szabadidős tevékenysége, szórakozása, sokszor egyetlen rendszeres kapcsolata a kultúrával. Úgy gondolom, hogy művelődési házaink átalakulása kultúrtörténeti állomás, és talán jó, ha tudjuk, hogy egy korszak lassú, de idővel végleges lezárásának lehetünk ma még tanúi.
A CAPA-NAGYDÍJ 2016 ÖSZTÖNDÍJASAINAK NYILVÁNOS PREZENTÁCIÓJA
A korábban kiválasztott három ösztöndíjas – Fátyol Viola, Ficsór Zsolt és Timár Sára Erzsébet – nyilvános prezentáció keretében mutatta be munkáit a zsűrinek 2016. október 14-én, az Art Market Budapest nemzetközi kortárs képzőművészeti vásáron.
